A patak fölött ívelt egy régi fa híd. A deszkái minden lépésnél halkan döngtek, mintha valaki egy óriási, üreges dob bőrét paskolná. Emiatt hívta mindenki a faluban Zengő hídnak. A víz alatt kavicsok csillogtak, a sodrás forgókat rajzolt, s a parti fűzfák levelét apró szél csipkedte.

Lilla gyakran járt arra, mégis mindig lassított, amikor a híd deszkái alatt be lehetett pillantani a csíkokban futó vízre. A surranó mélység és a döngő hang együtt olyan volt, mint egy meg nem értett dal, amitől kicsit összehúzódott a gyomra. Napsárga esőkabátja zsebében papírcsónak lapult, öccse, Misi kérte meg, hogy ereszthesse útjára.

Aznap Palkó is ott volt. Szalmaszőke haja örökké rendezetlen szénaboglya, nevetése pedig messzire gurult a híd alatt. A parton már tolongtak a nagyobb fiúk is, Dini és Soma, akik mindig hangosak voltak, mintha a szavaik is versenyt futnának.

Gyeplő helyett botokat lengettek, sárból várat építettek, és köveket dobáltak a vízbe, hogy versenyezzenek, melyik ugrik többet a felületen. Amikor Lilla kibontotta a csónakot, a szellő belekapott a papír fedélzetébe, a kis hajó bukdácsolva sodródott a híd alá, és fennakadt egy belógó hálódarabon.

Ekkor halk nyöszörgés szűrődött fel a hídlábak közül. A hang olyan volt, mint amikor a szél egy rozsdás csengőt csitítgat. Palkó térdére támaszkodott és lenézett.

Ott, a híd egyik gerendája mellett egy kócos, foltos szőrű kutya kuporgott. A hátsó lábára csavarodott valamiféle szálkás háló, és minden mozdulatnál megrándult. Szeme sötét volt és kérlelő.

A nagyobb fiúk azonnal izgatottak lettek.

– Nézd már, egy csavargó eb – mondta Soma. – Ha megkergetjük, kiúszik magától.

– Ne bántsátok – vágta rá Lilla, és a hangja jobban csengett, mint gondolta. A gyomrában még mindig ott volt a furcsa remegés a híd hangjától, de a kutya nyöszörgése valahogy élesebben szólt minden dobnál. – Csak fél.

Dini megvonta a vállát, a kezében kavics villant.

– Csak odébb tessékeljük. Mit számít egy ilyen?

– Számít – mondta Lilla, és előrébb lépett. Olyan közel állt a híd széléhez, hogy a víz hideg lehelete végigcsiklandozta a bokáját. – Ha fáj a lába, nem tud menekülni. Lehet, hogy valaki keresi.

Palkó odaállt mellé, kissé kipirult füllel.

– Inkább kitalálunk valamit – tette hozzá, és jelentőségteljesen nézte a nagyobbakat.

Volt abban a pillanatban valami, amitől Dini és Soma megtorpantak. Nem a szavak voltak erősek, hanem ahogy Lilla állt: kicsit remegő térdekkel, de szilárdan. A kavics koppant egyet Dini tenyerében, aztán visszacsúszott a partra.

– Jó, jó – morogta. – Csak ne csináljatok hülyeséget.

A kutya közben nagyot lihegett. A háló zsinórjai belegabalyodtak a lábujjai közé. A papírcsónak pedig békésen billegett mellette, mintha azt mondaná: várunk.

– Le tudok mászni a gerendáig – mondta Lilla halkan Palkónak, bár a saját szíve dobbanásaitól alig hallotta a hangját. Ő azonban már megérezte: a zengés nem ijesztő zene, csak ritmus, amire lépni lehet. – Fogd a kabátom ujját. Ha csúszom, húzz vissza.

– Ráadásul köthetünk rá kötelet is – csillant fel Palkó szeme. – Várj, hozok a mosókötélből! Márti néni úgyis mindig többet tart.

Mire Palkó elszaladt, Lilla letérdelt a híd szélére. A deszka itt érdesebb volt, mint a közepén, egy apró szálka beleszaladt az ujjába. A víz sziszegve csapódott a hídlábnak, a gerendák döngtek. Lilla lenézett. Mély volt, hűvös, és tele sietéssel.

– Hé, kiskutya – szólt le, és igyekezett úgy beszélni, mint amikor Misit altatja. – Nem bántunk. Segítek.

A kutya füle megrezzent. A nyöszörgés halkult egy árnyalatnyit. Lilla kifújta a levegőt, aztán lecsúsztatta a lábát a tartógerendára. A cipő talpa alatt nedves moha tapadt, és a gerenda pöttyözött kövei igyekvőn kapaszkodtak a lábához.

Palkó közben visszaért, a vállán tekert kötéllel. A kötél illata napra száradt ruhákat idézett és udvarra feszített nyarat. A fiú biztos csomóval Lilla derekára kötötte, a másik végét a híd oszlopához hurkolta. Dini és Soma is közelebb húzódtak, és kelletlenül ugyan, de megfogták a kötelet.

– Ha esik, mi tartjuk – mondta Soma, és a hangjában valami új dörmögött, ami nem gúny volt.

Lilla lassan haladt. Minden lépésnél belülről számolt: egy, kettő, három. A híd válaszolt neki: dumm, dumm. Ahogy lejjebb ért, a vízpára megérintette az arcát. A kutya szemében hűvös fények forogtak. Lilla levette a sárga esőkabátját, és óvatosan a kutya fejére borította, mint egy puha sátort.

– Így már nem olyan ijesztő, ugye? – suttogta.

A háló csomói makacsak voltak, szálkásak és szúrósak. Lilla ujjai ügyeskedtek, mint amikor a cipőfűző bosszúsan összecsomózódik. Egyszer megcsúszott a hónalja alatt a gerenda, a kötél megfeszült, de fent négy kéz szorult rá erővel. Palkó és a fiúk fújtak, mint a kis fújtatók.

– Tartunk! – kiáltotta fel Palkó.

Lilla végül ki tudta húzni a legmakacsabb hurkot a kutya lábujjai közül. A kutya halkan felnyöszörgött, aztán, mintha emlékezne a futásra, megmozdult. Lilla fél kézzel elkapta a nyakörv helyén lógó szőrcsomót, és a hídgerendához simította.

– Lassan, haver – dünnyögte.

A papírcsónak közben meglódult és elúszott a hídláb mögül. Palkó felkiáltott, és nyújtott bottal ügyetlenül kormányozni kezdte, mintha igazi matróz lenne. A csónak meghajolt, visszafordult, és végül olyan közel sodródott, hogy Dini a térdére hasalva kiemelhette a vízből.

– Nesze – nyújtotta Lillának. – Hogy az öcséd ne szomorkodjon.

A kutya ekkor már egészen remegett az ismeretlentől és a megkönnyebbüléstől. Lilla magához húzta, a kötél feszült, a híd dummogott, és a patak sziszegett. Fent a fiúk urasan húzták, lent Lilla lépett, lélegzett, és a remegés a saját térdéből valahogy átvándorolt a zsinórokba és ott maradt.

Amikor felértek, a kutya megrázta magát, és apró vízcseppek pattogtak Lilla karján, mint kicsi, szökellő üveggolyók. A sárga kabát átázva lógott rajta, de alatta a mellkasa tágult, mintha egyszerre több levegő férne belé. A kutya a szájával megérintette a kezét, aztán félénken körbenézett.

– Hogy hívjuk? – kérdezte Palkó csillogó szemmel.

Lilla lenézett a hídra, amely most is dúdolta lassú, nyugalmas dalát, és a patakra, amely ügyesen tűnődött tovább.

– Legyen Zengő – mondta. – Illik hozzá.

Dini rávillantott egy ritka mosolyt.

– Ügyes voltál – dünnyögte. – Meg mi is. Na jó, főleg te.

Soma a kötelet tekerte le az oszlopról, oda-vissza húzogatta a tenyerén.

– Ez menő név – bólintott. – És menő kabát.

Zengő aznap még egy ideig a híd mellett maradt, aztán hatalmas kortyokkal ivott a patakból, és boldog, félénk ugrásokkal követte a gyerekeket a falu felé. A pékség előtt Kati néni a pult mögül kilépett, és letett a földre egy tál vizet meg két kiflit. Zengő hálásan csóválta a farkát, és úgy nézett Lillára, mintha az egész világ hirtelen rendbe rándult volna egy csomóban.

Később, amikor Misi megtudta a történetet, hősként nézett nővérére, és a papírcsónakját óvatosan a polcra tette, mintha igazi hajó volna a kikötőben. A híd pedig másnap is ugyanúgy dörmögött és dünnyögött, de Lilla már nem húzta össze a gyomrát a hangjától. Sőt, ha arra járt, önként lassított, és együtt lépett a ritmussal: egy, kettő, három. A Zengő híd azóta is muzsikál, és ha valaki kellő figyelemmel hallgatja, meghallhatja benne azt a bátorító dobolást is, ami egyszer egy lánynak erőt adott, hogy lemenjen értekezni a vízzel és megmenteni valakit, akinek az első hangja még csupán félénk nyöszörgés volt.

Innentől kezdve a nagyobb fiúk sem dobáltak kavicsot kutyák felé. Inkább ők figyeltek, van-e valami elakadt a hídlábnál. Ha pedig Zengő a parton futkos, a gyerekek nevetése és a híd döngése összekeveredik, és a patak is mintha félreérthetetlenül bólogatna: így jó ez, együtt. És ha valaki kérdezi, miért lett Zengő neve Zengő, Lilla csak oldalra biccent, és azt mondja: mert a bátorság néha hangot ad, és mi meghallottuk.