Tüsi, a kis sün, reggel vidáman ébredt a napos réten. Szerette a gyűjtögetést: csigaházat, pici tollat, csillogó kavicsot. Ma is útnak indult, miskárolt, szuszogott, és közben dúdolta: „Cupp-cupp, csussz-csussz, én vagyok a sün-dudus!”

A rét szélén egy piknikkosarat talált. Valaki elfelejtett elpakolni egy üveg baracklekvárt. Tüsi megpiszkálta az üveget, az pedig „placcs!” – kiborult. A lekvár édes illata beterítette a levegőt, és Tüsi, hopp, véletlenül átgurult rajta. „Hűha!” – kiáltotta. „Ragadok!”

Ahogy felállt, egy sárga levél rátapadt a hátára. Aztán egy fűszál. Aztán – csing! – egy apró kanál. „Cupp!” – mondta a kanál, és nem akart leesni. Tüsi oldalazott, táncolt, forgolódott, de minél jobban mozgott, annál több dolog ragadt rá: egy pöttyös zokni, egy papírrepülő, sőt még egy gumicukor is! „Jaj-jaj, ragadós sün lettem!”

„Ugribugri!” – pattant elő egy nyúl, akit tényleg így hívtak. A kezében sárgarépa-legyező volt. „Ne félj, meglegyezem rólad!” – mondta.

Ugribugri legyezett, szél susogott, a levél billegni kezdett. „Majdnem!” – lelkendezett Tüsi. Csakhogy a sárgarépa is rátapadt a tüskékre. „Még sárgarépásabb lettem!” – nevetett, és Ugribugri is felkacagott: „Hehe, finom vagy, de inkább ne kóstollak meg!”

A tó felől csattogva érkezett Kacsa Csiri. „Háp! A víz mindent megold!” – jelentette ki bölcsen. „Gyerünk, csúszdálj bele a pocsolyába!”

Tüsi nekifutott, és „csussz!” – belemászott a sekély vízbe. A víz cuppogott, a hab fodrozódott, Tüsi meg pancsolt, amennyire tudott. A levél lecsúszott, de a kanál csak még csilingelősebben kapaszkodott. Ráadásul a sár is rátapadt. „Most már ragadós-saras sün vagyok” – sóhajtott, de közben mosolygott, mert a kacsa a lábával dobolt a vízben: „Csob! Csob! Csob!”

A földből ekkor kibukkant Vakond Bubu. Az orrán egy pici sárcsík volt, a mancsában egy piros lufit tartott. „Ha felfújom, és megfújom, lepotyognak a cuccok!” – ígérte. Bubu fújt egy nagyot: „Fúúú!” A lufi „bumm” – Tüsi tüskéire tapadt. A következő pillanatban „PUKK!” – kipukkadt, és piros gumidarabkák csimpaszkodtak mindenhová. Mindenki elhallgatott egy másodpercre, aztán olyan nevetés tört ki, hogy a fák levelei is zizzenve csatlakoztak: „He-he-he!”

„Azt hiszem, új terv kell” – csuklott a nevetéstől Ugribugri.

„Énekeljük el a Lepotyogós Dalt!” – javasolta Csiri. „Minden lepotyog, ami nem Tüsi!”

Mindhárman rákezdtek: „Ragadós, ragadós, ej-ej, puff! Szökj le, kanál, csussz és cupp!” Tüsi közben óvatosan rázta magát. A pöttyös zokni „plim” lepottyant. A papírrepülő „fitt” elsuhant. A kanál még csilingelt kicsit, aztán makacsul maradt.

„Megvan!” – kiáltott fel Bubu. „Habok!” Gyorsan előkerített egy dézsát, Csiri pedig hozott illatos szappant. Ugribugri a lábával pumpálta a vizet, Bubu keverte: „Kav-kav-kav!” Hamarosan a dézsa tele lett csupa-csupa fehér buborékkal.

„Készen állsz, Tüsi?” – kérdezte Csiri.

„Készen áll a sün!” – felelte Tüsi, és „placcs!” – belehuppant a dézsába. A buborékok azonnal rámásztak a tüskéire: habbajusz, habkalap, hablepény a hátán. Tüsi kuncogott: „Nézzetek! Doktor Bajszi vagyok!” Ugribugri felnevetett: „Én meg Professzor Hab!” Bubu köhintett komolyan, de közben mosolygott: „Kérem, a beteg kacagtatható.” Csiri meg hápogott a nevetéstől: „Háp-háp-háp!”

A szappanos víz végül elérte a makacs helyeket is. „Csssz…” – mondta a ragacs, és elfáradt. A kanál „pling” – a fűre pottyant. A gumicukor lecsúszott, a lufidarabkák elszöktek, a sár is eloldalgott. A buborékok egy része felröppent a levegőbe, és „pukk-pukk” – sorban kipukkadtak, mint apró nevető pontok.

Tüsi kimászott a dézsából. Tiszta volt és illatos, citromosan. A tüskéi rendezett sorban álltak, mint egy büszke fésű. „Hű, nem ragadok már… csak a barátaimhoz!” – kuncogott, és megölelte Ugribugrit, Csirit és Bubut. Aztán a fűben talált egy piros pöttyös matricát. „Ezt megtartom emléknek!” – mondta. „Ez nem ragacs, ez dísz!”

„Mit játsszunk most?” – kérdezte Ugribugri.

„Bubble-bajnokságot!” – kiáltotta Csiri, és hozott még egy adag szappant. Pár perc múlva az egész rét buborékokkal volt tele. Nagyok, kicsik, nyúlfül-alakúak, sün-tüske alakúak. Mindenki szaladt, fújt, nevetett, és néha „pukk!” – pukkantott.

A nap melegen simogatta a rétet. Tüsi boldogan toppantott egyet: „Cupp-cupp, csussz-csussz, most már minden móka, nem musz!” És amikor egy apró buborék az orrán megpihent, ő csak kacsintott: „Pukk!” – és újra nevetett az egész társaság.