A Tavaszi Kavalkád úgy színeslett a város parkjában, mintha egy óriási festékpaletta borult volna a fák közé. Citromsárga lufik imbolyogtak, fahéjas palacsinta illata keringett a levegőben, a zenekar dobja puhán dummogott a szökőkút mellett. Lili, Máté és Borka három oldalról egyszerre horkant fel, amikor a vásári kikiáltó váratlanul így szólt:

– Tóbiás Mester mindjárt megmutatja a Titkok Ládáját! De csak annak tárul fel, aki megfejti a jeleket!

A színpadon egy díszes, rézsarkos láda ült, mint egy alvó teknős. Tóbiás Mester piros mellényben, pettyes csokornyakkendővel lépett elé. A szemüvege mögött olyan kíváncsi szikrák pattogtak, hogy Lili rögtön biztos volt benne: itt valami izgalmas készül.

– Négy jel rejtőzik a vásárban – mondta Tóbiás Mester. – Ha sorba rakjátok, a láda kulcsa csilingelve kerül elő.

Ám amikor a zsebéhez nyúlt, tanácstalanul nézett fel.

– Hoppá. A kulcsot a zöld szalaggal ide akasztottam a kampóra... – bökött a színpad szélén lógó csavarra. – És nincs itt. Eltűnt.

A közönség felmordult. Máté keze önkéntelenül ökölbe szorult, mint amikor a könyvekben kezdetét veszi a nyomozás. Borka már helyben toporzékolt.

– Segítünk – mondta Lili. – Úgyis a nyomok a kedvenceink.

– Helyes – biccentett Tóbiás, és a gyerekeknek kacsintott. – A láda imádja a találós kérdéseket. Az első nyom a színpadon van.

A színpad deszkáján krétával egy csigavonalat rajzolt valaki. A spirál négy kanyarjában apró jelek ültek: egy hal, egy levél, egy harang és egy cipő. A közepén három szó állt: „Keressétek a sorokat!”

– Sorokat? – hümmögött Máté, és a rajzra hajolt. – Vagyis verssorokat! – csillant fel Lili szeme. – Négy jel, négy sor.

Elindultak. A hal a horgászós játék bódéján nevetett vissza rájuk. A levél a levélpréselős stand díszén zizegett. A harang kicsiny csengettyűk között csillogott a kézművesek sátránál. A cipő a cipőkészítő bácsi asztalán feszített, frissen viaszolva.

Minden helyen találtak egy üvegcsébe tekert papírszalagot, rajta egy-egy verssor, és a sarkán a jel rajzával.

Az elsőn ez állt: „Színes huzal csillan.”

A másodikon: „Árnyék táncol benne.”

A harmadikon: „Tekeredik a szalag.”

A negyediken: „Oldalán csipke-ablak.”

– Nézd a kezdőbetűket! – suttogta Lili. – S, Á, T, O... Kell még egy sor R-rel!

– R, mint röpül, meg zászló! – vágta rá Borka, és az orrával a nagy cirkuszi sátor felé bökött, amelynek hegyén valóban zászló lobogott.

A sátor fehér-piros csíkjai alatt piciny papír volt odaerősítve a ponyvához egy tűvel, rajta fapecsét nyomával. Máté óvatosan kihúzta. A hiányzó verssort találták meg rajta: „Röpül a zászló.”

Lili végigpöttyözte a betűket a levegőben.

– SÁTOR – mondta diadalmasan. – A vers megmondta!

Bent a sátorban nem volt előadás. A félhomályban a ponyva szelíd zizegése hallatszott, meg a porond homokjának illata. A háttér díszletén egy zsebet találtak, benne újabb kártyát. A kártyán találós kérdés állt:

„Van bőröm, de nem állat. Ha húzol, csattanok. Mi vagyok?”

– Dob! – bökte ki egyszerre Lili és Máté.

– És nézzétek az alját! – emelte fel Borka. – Oda van írva: „Nézz alám!”

A zenekar a szökőkútnál játszott. Jani bácsi, a dobos, mosolyogva emelte meg a nagy lábdobot.

– Korábban valami csilingelt odabent – mondta. – Nem mertem kihalászni, nehogy szétessen a ritmus.

Máté bebújt a dob tartóállványa alá, és óvatosan kotorászott. Kihúzott egy apró bádogdobozt, amely úgy nézett ki, mint egy pici könyvecske. A tetején halmatrica csücsült.

– Nem a kulcs – szisszent fel Borka, aztán már mosolygott is. – De biztos nyom!

A bádogdobozban összehajtott térkép lapult. A vásár tere volt rajta, négy piros X-szel a halnál, a levélnél, a harangnál és a cipőnél. A vonalak összekötötték a jeleket, és egy nyíl alakját rajzolták ki, amely a pergola árnyékos padjai felé mutatott. A térkép alján apró betűkkel ez állt: „A csíkos árnyék alatt.”

A pergola alatt a napsugarak úgy estek, hogy sötét-világos csíkokat rajzoltak a padra. Lili letérdelt, és a pad aljára kukucskált. Épp, ahogy egy detektívregényben tenné az ember. A szíve kicsit megdobbant az izgalomtól.

– Itt valami lóg – szólt halkan.

A pad alján egy rögtönzött szélcsengő csilingelt: kanalakból, színes üvegdarabokból és egy zöld szalagból összeállított. A zöld szalag széléhez egy réz kulcs akadt, olyan fényes, hogy még a pergola árnyéka is visszaverődött rajta.

– Megvan! – rikkantotta Borka, és kézzel-lábbal egyszerre nyúlt érte.

A kulcs azonban összebogozódott a szélcsengő főzsinórjával. Máté elővette a cipőfűzőjét, és ügyeskedni kezdett. Borka fogta a csöpp üvegdarabokat, hogy ne csilingeljenek el, Lili pedig a csomókat lazította, mintha apró kígyókat simogatna. Egy perc, két perc – a kulcs végül kiszabadult, és Lili tenyerébe csusszant.

– Ez az! – Máté ugrott egyet. – Vissza a ládához!

A színpadnál már gyülekezett a sok ember. Tóbiás Mester komorlott, aztán amikor meglátta a kulcsot, úgy ragyogott az arca, mint egy frissen törölt réztányér.

Lili elmesélte a jeleket, a verset, a sátort, a dobot, a térképet és a pergolát.

– Ügyesek vagytok – mondta Tóbiás, és megcsavarta a kulcsot.

A zár egyetlen lágy kattanással engedett. A láda fedele felpattant, és nem kincsek csillogtak benne, hanem valami még kellemesebb: egy köteg régi fénykép, egy üvegcsében apró parkmagok, és egy tekercs selyempapír, amelyen kalligrafikus betűkkel kézzel írt történet volt: „A park legöregebb fájának naplója.” Melléjük színes ceruzák, nagyítók és képeslapok voltak elhelyezve.

– A Titkok Ládája a park titkait őrzi – mondta Tóbiás. – Minden évben más gyerekek segítenek kinyitni. A kulcsot mindig elrejtjük, de idén a szélcsengő műhelyben valaki kicsit túl ügyes volt a zöld szalagokkal. – Itt huncutul rákacsintott Borkára, aki még mindig a kezében tartotta a zöld szalagból kibogozott csomó egy darabját.

– Szóval ez félig játék, félig igazi rejtély volt – dünnyögte Máté, és a dob felé pillantott, amelynél a bádogdoboz előkerült. – Az ilyen a legjobb.

– Aki bont egy kicsit a naplóból, kap egy magot is – bólintott Tóbiás. – És ültethet egy titkot. Mert a fák is rejtvényt fejtenek: a fény betűit olvassák, a szél híreit, a madarak történeteit.

Lili finoman végigsimított a papíron. Az első bejegyzés arról szólt, amikor a parkba betették a kötélhintát. A másodikon egy fényképen öreg hölgy ült egy padon, vállán kiskutya. A harmadikban a nagy árvizet idézték fel. A papír sarkaiban apró rajzok rejtőztek: piciny levelek, cipők, harangok, halak.

– Ezek a jelképek végig itt voltak – mormolta Lili. – Csak meg kellett tanulnunk olvasni őket.

Tóbiás Mester a három gyereknek egy-egy apró nagyítót adott.

– Emléknek – mondta. – Hogy észrevegyétek a következő nyomot, bárhol bukkan fel. Mert mindig lesz egy következő.

Borka félrehajtotta a függönyt, és kinézett a parkra. A szél egy piros papírzászlót emelt meg, amely épp úgy libbent, mint a versben. A pergola alatt csíkos árnyék feküdt a padra, s a dob hangja távoli hullámokként gördült a sétányra.

– Ha legközelebb valami eltűnik, mi már tudjuk, hol kezdjük – jelentette ki.

– A jeleknél – mondta Lili.

– A csomóknál – tette hozzá Máté.

– És a palacsintánál – vigyorgott Borka, mert a fahéj illata úgy édesítette a levegőt, mint egy elfelejtett titok. – Sose lehet tudni, hány nyom ragad a porcukorba.

Mindhárman nevettek, aztán a ládához húzódtak, olvastak és kérdeztek, a park pedig körülöttük úgy zsongott, mint egy összehajtható térkép, amelyet épp most hajtanak újra szét.