Maja sárga gumicsizmában lépked a Tarka tér felé. Fütyörészik: la-la-la. A dallam puha, mint a vattacukor, és ugrál, mint egy labda. Maja mégis megáll.

– Hiányzik valami – mondja magának. – Kell egy bimbam!

A sövény mellől előgurul Simi, a sün. Nyakában piros szalag, mancsában két fakanál.

– Kop-kop! – mosolyog Simi, és a fakanalakat összekoccantja. – Szívesen kísérlek!

– De jó! – nevet Maja. – Próbáljuk meg!

Kop-kop-kop. La-la-la. A járda visszhangja tipp-tappol a gumicsizma alatt.

A pékség előtt nyújtózik Cili, a cica. Nyakán apró csengettyű csillan.

– Csing-ling-ling! – dorombol Cili, és odasétál hozzájuk. – Én is jöhetek?

– Gyere! – int Maja. – Leszünk hárman: ének, kopogás, csilingelés.

A csatorna mellett billeg Borka, a béka. A fejére húzott kis vödröt dobolja két pálcával.

– Bum-bum-bum! – kürtöli Borka, és akkorát ugrik, hogy a vízcseppek kacagnak.

– Ez nagyon jó! – csattan fel Maja. – Már majdnem kész a dal!

Egy fűcsomó tetején billeget Tóbiás, a tücsök. Két fűszálat a szája elé tesz, és megszólaltatja: tü-tyü-tyü!

– Hallgassatok! – rikkantja. – Tudok fűsípolni!

– Remek! – tapsol Maja. – Így még táncolósabb!

Elindul a kis menet. Maja számol:

– Egy-kettő-három!

La-la-la! Kop-kop! Csing-ling-ling! Bum-bum-bum! Tü-tyü-tyü!

Az utca illata friss kifli és virág. A nap meleg simogatást küld. Az ablakokból integetnek, a kutyák farkat csóválnak. Egy babakocsi is ritmusra zötyög: tip-tip.

Maja egyszer csak megáll, a szemét hunyorítja.

– Még mindig kell a bimbam – sóhajtja. – Valami kerek hang, ami ringat.

– A csengettyűm csilingel – szól Cili –, de az inkább csiling, mint bimbam.

– A vödröm döng – bólogat Borka –, az meg inkább bum.

– A fű sípol – cincog Tóbiás –, az meg tü-tyü.

– Hm – dörmög Simi, és kopogtat egy lámpaoszlopot. – Bong? – kérdezi.

– Még mindig nem az – nevet Maja. – Talán a téren találjuk meg.

A Tarka tér tágas és színes. A padokon tarka kendők, a fák között papírsárkányok libbennek. Fent, egy tornyon, nagy óra ül, mint egy kerek sajt.

– Mikor szól az óra? – kérdezi Maja.

– Mindjárt dél! – kiáltja a pék bácsi a bódéból. – Készüljetek!

Maja feláll a padra. Simi mellé lép, Cilire ring a farkával, Borka a vödröt igazítja, Tóbiás a fűszálakat simogatja.

– Egy-kettő-három! – halkan számol Maja.

La-la-la!

– Kop-kop!

– Csing-ling-ling!

– Bum-bum-bum!

– Tü-tyü-tyü!

Az emberek köréjük gyűlnek. Halkan tapsolnak: taps-taps. Maja énekel:

– Szél szalad, cipő kopog, szív nevet és dalolog. Fakanál dobol, csengő csilingel, béka bum-bum, tücsök tü-tyüvel.

Ekkor a toronyóra mély levegőt vesz, és megszólal:

BIM–BAM! BIM–BAM! BIM–BAM!

Maja szeme felragyog.

– Ez az! – kiáltja. – Megvan a bimbam!

A dalba beköltözik a BIM–BAM. A kopogás a helyére kattan, a csilingelés mosolyog, a bum-bum ring, a tü-tyü csiklandoz. A tér együtt lélegzik a ritmussal. A kutya vau-vau-t ver, mintha kis dob lenne.

Mikor az óra elhallgat, még tart a varázs. A közönség tapsol: taps-taps-taps!

– Micsoda zenélés! – mondja a pék bácsi. – Hogy hívják magukat?

Maja Simire, Cilire, Borkára és Tóbiásra néz. Mind mosolyognak.

– Tarka Zenekar – feleli Maja. – Mert minden hang színes és helyet kap benne.

– Holnap is játszunk? – kérdi Simi.

– Játszunk! – nevet Maja. – Amíg van kopogás, csilingelés, bum és tü-tyü, addig a bimbam is hazatalál.

A Tarka Zenekar elindul haza. A gumicsizma tipp-tappol, a fakanál kop-kopog, a csengettyű csilingel, a vödör döng, a fű sípol. A dal már nem hiányol semmit: tele van barátokkal és hangokkal.