Kerek-tó városában a szél mindig hozott egy kis izgalmat a part felől: kürtök válaszolgattak egymásnak, csilingelt a villamos, és a hajók kövér, derűs füstkarikákat pöfögtek a víz fölé. Évente egyszer, a Guruló Napon, minden masina, jármű és ketyere megmutathatta, mit tud. A főtéren színes zászlók csapkodtak, a sült perecek illata bejárta az utcákat, és a gyerekek versengtek, ki tudja hangosabban utánozni a mentőautó szirénáját.

Lili a nagyapja műhelye előtt állt, és büszkén paskolta a zöldeskék, karcsú masina oldalát. A neve Szitakötő volt – nem azért, mert csipkedett, hanem mert olyan könnyedén siklott a vízen, mint a valódi szitakötők. Gumis kerekei be tudtak hajlani a teste alá, hátul forgott egy csillogó propeller, és elöl két nagy, kerek fényszeme hunyorgott a napfényben. Belül illatozott a frissen lakkozott fa, a műszerek csattantak-pattantak, ha Lili megérintette a rézgombokat. A kormánykerék közepén apró, rézvirág díszelgett.

– Ma megmutatjuk, mit tudsz, édes Szitakötő – simította végig Lili a kormányt.

– Meg azt is, mit tudsz te – kacsintott rá Tóbiás, a nagyapa, aki valaha mozdonyvezető volt, aztán mindent megszeretett, ami kattog és pöfög. A homlokán olajfoltok mosolyogtak.

A városban már dübörgött a készülődés. Piros autóbuszok díszszalaggal csípőjük körül, egy barátságos betonkeverő, amely konfettinek csúfolt papírcsíkokat tartott a vezetőfülkében, és a fűzfák alatt harangszóval próbálgatott egy régi villamos. A vasútállomás felől érkező Csattogó, a tehermozdony, vidáman fújt hosszan: „Púúú!” A vízparton Bumbum, a sárga rakodódaru lassan emelte-süllyesztette a hatalmas kampót, mintha a hullámokkal hintázna versenyt.

Ekkor történt a baj. Zsófi, az öreg komp, amely a gyerekzenekart és a hangszereseket vitte a túlpartra a nagy megnyitóra, hirtelen köhögni kezdett. Egyet rándult, kettőt röffent, majd elhallgatott. A vízen, a színpaddal összekötött palló túloldalán ott álldogált a zenekar: hegedűtokok, csellók, trombiták, kottatartók, és egy kicsit ideges karmester, Aranka néni, aki a kalapját forgatta tanácstalanul.

– Nem érnek át időben! – kiáltott a polgármester, Nagy Lajos, akinek pepita hangosbeszélő lógott a nyakában. – Guruló Nap nyitány zenekar nélkül? Az olyan, mint palacsinta lekvár nélkül!

Lili körbenézett, aztán felemelte a kezét. – Szitakötő megy értük!

Tóbiás bólintott. – Tengerészmódra, kapitányom.

Szitakötő elegánsan legördült a sólyapályán. A kerekei puhán becuppantak a vízbe, aztán eltűntek a hasában, mint a teknős lábai. A hátulján a propeller felbrummogott: brüüümm, tyűűű! A hullámok kacagtak körülötte, és Lili kormányzott, míg Tóbiás a karok és pedálok között dolgozott. Bumbum daru megkondította a csengőjét biztatásul, amitől néhány sirály meglepetten felrebbenve kört írt le az égen.

A vízen minden hang más lett. A varjú rikoltása távoli trombita, a nád susogása suttogó cintányér. Lili a kis periszkópszerű távcsövén át figyelte a víz alatti moszatokat – mert Szitakötőnek még ilyen is volt! –, és észrevette a kavargó zöld csíkokat. A malom alatti kőhíd alacsonyan csücsült a víz fölött, mint egy szuszogó macska.

– Zászlót le, az árbocot el! – intett Tóbiás.

Lili megnyomott egy bronzgombot, a zászlórúd elhanyatlott, a Szitakötő összebújt magával, és simán átsiklott a kőív alatt. A túloldalon azonban a propeller hirtelen csiribiri hangot adott.

– Hínár! – mondta Lili, és már kapta is a hosszú nyelű kampót. Térdig sem érő vízben nem volt könnyű dolga, de oldalról a csapóajtón át óvatosan benyúlt, és a zöld szalagokat lefejtette a pengékről. A propeller felszusszant, mint aki kiszabadult a sálból.

– Köszönöm, gépész – vigyorgott Tóbiás, és a Szitakötő fényszeme mintha elismerően hunyorgott volna.

Útközben találkoztak Puszedlivel, a csupa mosoly bulldózerrel, aki a part menti homokzátonyt tolta odébb, hogy a kis vitorlások ne akadjanak el.

– Út szabad! – kiáltotta Puszedli, és lapátja hegyével tisztelgett.

A vasúti töltésnél Csattogó pöfögött át, Lili pedig megvárta, míg a sorompó felemelkedik. Karika, az okos robotrendőr a hídfőnél leállította az autókat, hogy Szitakötő szabadon fordulhasson. Mindenki intett: „Hajrá!”

A túlparton a gyerekek felujjongtak, amikor meglátták őket. Aranka néni egyszerre volt megkönnyebbült és feszes.

– Hova tegyem a nagybőgőt? – kérdezte egy szemüveges fiú.

– Oda, ahol a Szitakötő legszélesebb. Lehajtom a hátsó padokat – mondta Lili. – A csellók ide, a trombitások meg oda, a kottákat tartsuk a szél ellen. Heveder, karika, csatt – készen vagyunk.

A masina türelmesen tűrte, hogy telepakolják. Nem nyögött, csak kicsit bólogatott, mintha számolná, hány láb, kerek, tok és könyök ül benne. Egy kíváncsi vadkacsa felugrott a lépcsőre, aztán inkább visszacsobbant, amikor a klarinét próbaképp nyikkant egyet.

– Indul a mentőjárat! – jelentette Lili, és a Szitakötő brummogva megpördítette a propellert.

A visszaút nehezebb volt. A raktér súlya mélyebbre nyomta a vizet, a hullámok apró grimaszokat csináltak az oldalfalon. Ekkor közelről halk dudálás hallatszott. Boglárka, a pöttyös orrú, fürge tolóhajó óvatosan melléjük állt.

– Segítek tolni – dünnyögte Boglárka mély hangon.

– Köszönöm – bólintott Lili, és egy puha kötelet csatolt a hátulján lévő szemes csavarhoz. Boglárka csak úgy, a biztos kedvéért, három ujjnyit lendített rajtuk, és máris könnyebben csúsztak.

Fentről Gólya–7, a fehér-vörös sportrepülő körözött lelkesen, a pilóta kesztyűje az ablakban integetett. A gép éles kanyarban a sekély víz fölött suhant, és Lili meglátta a kékes csíkot a vízben: a homokpad szélét. Gólya–7 mozdulatával mutatta meg az utat, mintha csak egy rajzléc volna.

Elérték a forgóhidat, amely a városi csatorna fölött állt. Karika pöttyös karjai pörögtek, a híd nyekkenve, de készségesen félrecsusszant. Csattogó a távolból fújt egy rövidet, mint aki ütemet ad: „Most… most!” Lili a gázkart finoman tolta előre, Szitakötő pedig megugrott, és suhanva átlibbent a résen. A parton a betonkeverő csilingelt, mintha csészéket ütögetnének.

Az óra a városházán dobolni kezdte a perceket. Egy, kettő, három – számolta magában Lili. A főtér kövezete csillogott a locsolótűzoltóautó finom permetétől, a pereces néni kalapja csálén állt az izgalomtól.

– Még tíz perc a nyitányig! – kiabálta a polgármester, de a hangja már nevetni kezdett.

Szitakötő a rámpához ért. A gyerekek fegyelmezetten, mégis táncoló lábakon ugrottak ki, Aranka néni a pálcáját úgy markolta, mintha átölelné. A nagybőgő méltóságteljesen libegett. Lili kioldotta a hevedereket, a tamburások összeütöttek két tenyérnyi dobverőt: „Kopp!”

– Helyünkre! – mondta Aranka néni, és egyszerre mindenki tudta, mit kell tennie.

A városháza órája megütötte a delet. Komolyan, mint egy oroszlán, aki nem ordít, csak odafordul. Aranka néni felemelte a pálcát, a hegedűk rámosolyogtak a csellókra, a dob megvonogatta a vállát, és megszólalt az első hang. Úgy indult, mint amikor a Szitakötő propellere először levegőt vesz: finoman, aztán egyre bátrabban, végül pedig úgy telt meg a tér zenével, mint a tó vízzel a tavasztól.

Bumbum daru vidáman csöngetett, a villamos csilingelt, Csattogó fújt, Boglárka dudált, Gólya–7 megbillentette a szárnyát. A város együtt zenélt a zenekarral. Lili hátranézett a Szitakötőre, amely a rámpa szélén nyugodott. A fényszemei meleg fényt pislogtak, mintha ő is mosolygott volna.

– Hősök! – mondta Nagy Lajos polgármester, és egy kék szalagot tűzött a Szitakötő orrára. – A Guruló Nap dísze!

– És a gépész – tette hozzá Tóbiás, miközben egy kicsi, bronz csavarkulcsot akasztott Lili nyakába.

– Nem is gépész – kacagott Lili –, inkább barát. A Szitakötő barátja.

Később, amikor a zenekar már muzsikált és a perecek roppantak a fogak között, Lili és Tóbiás együtt hajoltak Zsófi, a komp motorházteteje fölé. Egy megmakacsolódott csavar, egy elfelejtett kis szűrő – csupa apróság, de együtt nagy akadály. Tóbiás türelmesen igazított, Lili világított, Zsófi pedig végül boldogan felmorajlott.

A nap fénye csillogott a vízen, és a Szitakötő halkan dorombolt a rámpa mellett, mintha azt mondaná: „Holnap is megyünk?” Lili megsimogatta a kormánykerék kis rézvirágát.

– Holnap is, és holnapután is – suttogta. – Mert járművekkel a világ pont akkora, amekkorára gurítjuk, tolunk, húzunk, repítünk és úszunk.

A tó fölött egy valódi szitakötő suhant át, aztán eltűnt a nádasban. Kerek-tó városa pedig élt és kattogott tovább, tele barátsággal, csavarokkal és meglepetésekkel.