Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas királyság, ahol minden bőségben volt. A palota udvarán élt egy különös szamár, amely nap mint nap kincset adott: aranypénzek csilingeltek a vályújánál. A király bölcs volt, a királyné jóságos, a lányuk pedig szép és kedves, mindenki szerette. Boldogan éltek volna tovább is, de a királyné megbetegedett. Mielőtt behunyta a szemét, megfogatta a királlyal: csak akkor nősüljön újra, ha olyan jóságos és szép feleséget talál, mint ő volt. A király sírva megígérte.

Teltek-múltak a hónapok. A király szava szerint kereste az új királynét, de senki sem érhetett fel a királynéhoz. Sem a távoli hercegnők, sem a legelőkelőbb hölgyek. Végül a gyászoló király annyira görcsösen ragaszkodott az ígéretéhez, hogy észrevette: a saját lánya hasonlít legjobban a királynéhoz. Ez helytelen volt, és mindenki tudta. A hercegnő megrettent és elszomorodott. Nem akart ilyen házasságot, és szégyellte is a helyzetet. Titokban elment a keresztanyjához, aki bölcs tündér volt, és segítséget kért.

A tündér keresztanya meghallgatta, és így szólt: „Időt kell nyernünk, és meg kell mutatnunk, hogy ez az ötlet rossz. Kérj a királytól lehetetlen ajándékokat. Ha valóban ragaszkodik, teljesíti. Először kérj olyan ruhát, amilyen az ég: kék, mint a tavaszi égbolt felhőkkel. Aztán kérj olyan ruhát, amely a holdfénynél is ezüstösebb. Végül olyat, amely ragyogóbb a napnál.” A hercegnő így tett. A király mindhárom ruhát elkészíttette a legjobb mesterekkel. A tündér ezután azt tanácsolta: „Kérd el a szamár bőrét is, amely a kincseket adja. Ha azt is megkapod, menekülünk.” A király, akit a fájdalom és a fogadalom elvakított, még a szamár bőrét is megparancsolta.

Amikor a bőr is megérkezett, a tündér sietősen ládába csomagoltatta a három csodaruhát, némi élelmet és egy gyűrűt. „Most menned kell” – mondta gyöngéden. – „Vedd fel a szamárbőrt álruhának, kend össze az arcod egy kis hamuval, és indulj. Senki sem fog rád ismerni. Tartsd meg a jóságodat, és kérj munkát ott, ahol befogadnak.” A hercegnő könnyezve megölelte, felvette a durva bőrt, vállára vette a kopott tarisznyát, és hajnalban, amikor a palota még aludt, elhagyta otthonát.

Sokáig vándorolt erdőkön és mezőkön át, míg végül egy másik ország nagy kastélyához ért. A szolgák csodálkoztak a különös vándoron, akit a szamárbőr csúf álruhájában alig lehetett lánynak nézni. „Hasznát vehetjük a konyhán” – mondták. Szamárbőrnek csúfolták, és rábízták a legpiszkosabb munkát: a padlót súrolta, üstöket tisztított, a tyúkokat etette, vizet hordott. Egy kis kunyhóban lakhatott a kert végében. De a szíve tiszta maradt, és esténként, ha senki sem látta, kinyitotta a ládáját, megsimogatta a csodaruhákat, és a tündér szavait idézte: „Maradj bátor.”

Vasárnaponként, amikor a cselédek templomba mentek, a hercegnő bezárkózott. Néha felpróbálta az égkék ruhát, amelyen mintha felhők úsztak volna. Máskor a holdfényruhát, amely ezüstösen csillogott, vagy a napruhát, amelynek arany sugárai szinte bevilágították a kunyhót. Egy ilyen napon a szomszédos kertben sétált a királyfi. A kis ház repedezett ajtaján át megpillantotta a ragyogást és egy lány tündöklő alakját. Csak egy pillanat volt, de elég: a királyfi szíve nagyot dobbant. Visszatérve a palotába elcsendesedett, nem evett, nem nevetett, és csak az ismeretlen lányra gondolt.

A király és a királyné aggódni kezdett. „Mit kívánsz?” – kérdezték a fiútól. A királyfi végül így szólt: „Egy süteményt szeretnék, de azt az a lány süsse, akit Szamárbőrnek hívnak.” A kérés furcsa volt, de teljesítették. A hercegnő a kis konyhában lisztet, vajat, cukrot mért, és összekeverte a tésztát. Eszébe jutott a tündér tanácsa: „Használd a gyűrűdet, ha eljön az idő.” Óvatosan belecsúsztatta a saját gyűrűjét a süteménybe, és forró sütőbe tette.

Amikor a királyfi megvágta a süteményt, a tányérjára egy finom szelet csúszott – és benne, mint rejtett csillag, megcsillant a gyűrű. A királyfi felkiáltott: „Annak a lánynak az ujjára illik, akiért a szívem fáj! Azt veszem feleségül, akinek ez a gyűrű pontosan a kezére illik.” Hírvivők futottak szerte az országban. Úrnők, leányok, udvarhölgyek mind próbálták a gyűrűt, de vagy túl szoros volt, vagy leesett az ujjakról. Végül valaki így szólt: „Mi lenne, ha Szamárbőr is megpróbálná?” A teremben halk nevetés futott végig, de a királyfi komolyan bólintott.

Szamárbőr bátortalanul előlépett. Keze még kormos volt a sok munkától, ruha helyett a durva bőrt viselte. A királyfi udvariasan odanyújtotta a gyűrűt. A gyűrű pedig – mintha mindig is oda készült volna – gyöngéden a helyére csusszant. A teremben elnémult minden. „Adj nekünk egy percet” – suttogta a lány. Visszasietett a kis szobájába, lemosta az arcát és a kezét, a szamárbőrt félretette, és felvette a napfényruhát. Amikor újra belépett, a terem úgy ragyogott, mintha arany reggel hasadt volna. Mindenki felállt, a királyfi pedig mosolyogva nyújtotta a kezét: „Te vagy az, akit kerestem.”

Nagy lakodalmat rendeztek. A tündér keresztanya is megjelent, és elmondta a történet igazságát, hogy mindenki értse: a lány bátor volt, és a rossz döntések útjáról is van visszaút. A hercegnő apja, a távoli király, hírt kapott a menyegzőről, és eljött. Meghajtotta a fejét, bocsánatot kért, és megértette, hogy amit akart, helytelen volt. A két ország kibékült, a hercegnő és a királyfi pedig békében és örömben éltek tovább. A csodaruhák ládában pihentek, de a legnagyobb kincs nem azokban volt, hanem a lány szívében: a bátorságban, a jóságban és abban, hogy mert önmaga maradni.