Léna a Suttogóerdő szélén lakott, egy házban, amelynek ablaktáblái úgy recsegtek, mintha régi dalokat próbálnának eljátszani. Léna olyan gyerek volt, aki több mindent hallott, mint mások: a hangyák cipőkopogását a kövön, a fagallyak sóhaját, ha áthaladt rajtuk a szél, sőt néha a fák suttogását is. Egy reggel azonban a suttogás elakadt. A levelek üresen lógtak, a madarak türelmetlenül pislogtak, mintha elfelejtették volna, hová rakták a dalaikat.

– Hová lett a hangotok? – kérdezte Léna, és belépett az erdőbe.

A Suttogóerdő közepe felől furcsa csend terült szét, olyan vastag csend, amelyben még egy méhecske zümmögése is elveszett. Ott állt a Zengőkút, a vén kőperemű kút, amelytől szokás szerint csilingelő visszhangokat kapott mindenki, aki énekelt vagy mesélt. Aznap azonban a kút csak köhintett, és a víz tükre laposan, csöpp hang nélkül pihent.

Léna megérintette a kút peremét. A moha hűvös volt, és egy pillanatra olyan érzés fogta el, mintha valami régi kabát zsebébe nyúlt volna. A zsebből pihék röppentek elő – apró pitypangernyők – és Léna tenyerére telepedve térképpé rendeződtek. A térkép lágyan fénylő csíkokból állt, és három jel jelezte rajta az utat: egy robbanóvirág alakú pukkanást, egy kis harangot és egy szalagos, hosszú szélhullámot.

– Jaj, de szép ábra! – mondta valaki a közeléből.

A páfrányok közül egy sündisznó lépett elő. Acélkék gombszemei vidáman csillogtak, a hátán apró hátizsák csücsült, oldalán tűből készült lándzsa, fején makkcsésze-sisak.

– Perec vagyok, az erdő kalauza. Ha a Zengőkút köhög, nem mozdul a méz a csuporban. Segítek neked – jelentette ki, és felkunkorodó bajusz-sörtéit büszkén simította.

– Három hang kell, hogy újra megszólaljon a kút – suttogta a térkép a tenyerén, mintha csak Léna gondolatát visszhangozná.

– Pukkanás, csengés, suhogás – sorolta Perec. – A Tollszív-hegyen lakik a tollszívű sárkány, ő tud pukkanni. A Hársfalomi Vízeslépcsőknél cseng a víz alatti harang. A Szellőfennsíkon suhog a griff szárnya. Útra fel!

A Tollszív-hegyig vezető ösvény áfonyaszagú párában kanyargott. A kövek melegen dörzsölődtek Léna talpa alatt, és minden lépésnél pici kék madzagoknak tűnő gyökerek bukkantak elő, aztán visszahúzódtak. A barlangot, amelyben a sárkány lakott, nem füst vagy láng jelezte, hanem pelyhek: hófehér, pöttyös, csíkos és aranyszélű tollak. A falakat fészkek borították, mint puha felhőzsebek.

– Szikra vagyok – morajlott mély, mégis meleg hangon a sárkány, aki olyan nagy volt, hogy amikor leült, egy szikla is örömmel adott neki térdet. Mellkasában valami különös lüktetett, mintha nem szív dobogna benne, hanem egy tollas szélforgó.

Léna elmondta, miért jöttek. Szikra elismerően bólintott, s a tekintetében olyan fény derengett, mint amikor a kenyér héja roppan.

– Pukkanást akartok? – dörmögte. – Az csak akkor jön, ha tüsszentek. De mostanában sehogy sem megy. Allergiás voltam a borsvirágra, ám a feljárómat tavasszal kitisztítottam.

– A borsvirág porát a szél is szereti – kuncogott Perec, és máris előkotort a hátizsákjából egy parányi üveget. – Ezzel fogjuk el a hangot. Keresünk egy borsvirágot.

Nem is kellett messzire menniük. A barlang mellett egy cserépbe ültetett, pöttyös levelű növény ringott. Léna óvatosan megcirógatta, a levelek közül aranypor szállt fel, amelytől Szikra orra kissé vörös lett.

– Hhh... hh... – készülődött a tüsszentés.

– Most! – kiáltotta Perec, s Léna a sárkány orra elé tartotta az üveget.

– HAPCSIHHH! – dördült a barlang, a tollak örvénybe kaptak, a kövek jóízűen koppantak, s az üveg reccsenés nélkül megtelt egy láthatatlan pukkanással. Mintha apró buborékok táncoltak volna benne, de csak a fény rebbenése árulta el.

– Ezt küldöm a kútnak – mosolygott Szikra, és még egy puha, szivárványos végtollat is ajándékozott Lénának. – Ha megsimítod, bátor leszel ott is, ahol keskeny az ösvény.

A Hársfalomi Vízeslépcsőknél a víz ezüstszalagokban csorgott, mint ezernyi csilingelő húr. A medencében halacskák csillogtak, mintha mozgó vesszők lennének egy könyvben. A parton lila hínárból font szék ringatózott, benne egy vízitündér ült, haja zöld volt és hosszú, akár a moha.

– Zuhanka vagyok – biccentett. – Nem adhatom akárkinek a harang csengését. Mit tudtok tanítani a víznek, ami új?

Léna hallgatott. A kavicsok apró hangokat adtak, ha megmozdultak, a zuhatagnak megvolt a maga sietős ritmusa, és a nád bólogatott. Három kavicsot vett a kezébe: egy tompát, egy csilingelőt és egy üregeset. Letérdelt a parton, és dobolni kezdett: tomp-tomp, csiling, üreges pukkan, tomp-tomp, csiling, üreges pukkan.

A folyó először meglepődött, majd felvidult. A hullámok elkezdtek az új ritmusra csapódni a kőhöz, és a vízesés mélyében valami felkuncogott. Csing-ling-ling – szólt a víz alatti harang, és minden csengés apró köröket rajzolt a felszínre.

– Szép lecke – bólogatott Zuhanka. – A víz szereti, ha figyelnek rá. Vidd ezt!

Egy átlátszó gyöngyöt csúsztatott Léna tenyerébe, benne ragyogva bugyogott egy ragyogó csengés. A gyöngy olyan könnyű volt, mintha maga a hang tartaná a levegőben.

A Szellőfennsík felé a dombok puha, rétes tésztaként hajoltak egymás fölé. Fenn, ahol a fű arasznyinál nem nő magasabbra, egy griff állt mancsán, és haragosan feszegette a bajszát.

– Bors a nevem – mordult, mégis barátságosan csillogó szemmel. – A szakállam belegabalyodott a szélfűbe. Ha kiszabadítotok, a szárnyaim szívesen suhognak nektek.

Perec előhúzta tű-lándzsáját és egy apró fésűt. Léna Szikra tollával simogatta a griff pofaszakállát, hogy ne legyen ijedős, Perec pedig óvatos, tánclépésekben ügyeskedve kibogozta a szálakat. Amikor az utolsó hurok is kibomlott, Bors felegyenesedett, korompehely-színű szárnyait szétnyitotta, és a fennsík nagyot sóhajtott alatta.

– Felpattanunk? – kérdezte Perec, és előhúzott egy szellőzsákot, amit pókfonálból varrt. – Ezzel fogjuk el a suhogást!

A repülés könnyebb volt, mint egy kacaj. A dombok aláhajoltak, a fák gallyai integettek, és a levegő úgy simogatta Léna arcát, mint meleg tej a száj sarkát. Bors nagy köröket leírt, egyszer megpördült is, amitől Perec átmenetileg ráharapott a saját szavára.

– Most! – kiáltotta Léna, amikor a szárnyak suhogása olyan lett, mint egy hatalmas függöny, amely elmeséli, hogyan jár a szél.

Perec kinyitotta a szellőzsákot, s az megtelt a suhogással. Zizegett, de nem szakadt, és a pókfonálhímzésen apró dudorokban ült meg a hang.

Visszaérve a Zengőkúthoz a fény már melegebb volt, és a csend olyan fáradtnak tűnt, mintha maga is le szeretne heverni. Léna letette a kút peremére az üveget a pukkanással, a gyöngyöt a csengéssel, és a szellőzsákot a suhogással. Perec ünnepélyesen köhintett.

– Először pukkanás – mondta.

Léna óvatosan felnyitotta az üveget. A pukkanás, mint egy vidám buborék, kipattant és beleugrott a kút vizébe. A felszín megdermedt, majd apró hullámok indultak szét.

– Most csengés – bólintott Perec.

A gyöngy belecsobbant a kútba, és csing-ling-ling futott végig a köveken, visszaverődve a vésett mintákból.

– És a suhogás – suttogta Léna, és kioldotta a zsák száját.

A suhogás puhán belesiklott a kútba, mintha egy nagy zöld selyemszalag csúszna le. A víz mozdult, a kő perem finoman zümmögni kezdett. A kút azonban még mindig nem szólt úgy, ahogy régen.

A moha halkan megreszketett, és Léna meghallotta, ahogy egy parányi hang, talán épp a kút köveinek porából, ezt dünnyögi: – Egy hang még hiányzik. A tiéd.

Léna mély levegőt vett. Nem dalt énekelt, nem is verset mondott. Mesélni kezdett. Elmondta, milyen az, amikor egy hangya cipőkopogást hallatszik a kőlapokon. Elmondta, milyen színű a fény, amikor a tészta a kemence előtt áll és várja, hogy aranybarna legyen. Elmondta, hogyan suttog a Suttogóerdő, amikor senki sem figyel, és milyen ügyes a sündisznó, aki tűből készít fésűt.

Ahogy beszélt, a kút szíve felébredt. A víz felkacagott, aztán dalba kezdett, amely nem hasonlított semmihez, és mégis ismerős volt. A kövek csengtek, a fák levelei újra súgni kezdtek, és a méhek olyan táncot jártak, hogy a virágok mosolyogva dőltek integetésbe.

– Megjött a hangja – mosolygott Perec, és a makkcsészéjét igazgatta, mintha kalapot billentene.

Attól a naptól fogva a Zengőkút csilingelése egy kicsit Lénát is viselte. Ha valaki mesélt a kút mellett, a víz néha bekuncogott, mintha azt mondaná: – Hallom. Itt vagyok.

Szikra néha nagy, meleg fuvallatot küldött a hegy tetejéről; attól a kenyerek szebbre sültek a faluban. Bors körözött a falu felett, s ha igazán vidám napja volt, suhogásával felkavarta a porfelhőt, amelyből apró, csillogó pöttyök ültek az ablakpárkányokra. Zuhanka csobogó üdvözleteket üzent, és a Hársfalomi Vízeslépcsők ritmusa mindennap egy kicsit más volt, hogy senki se unja meg.

Perec a Suttogóerdő közepén Zizegőpostát nyitott: tűzött levelekre írta fel a híreket, amelyek aztán maguktól mentek tovább a bokrok között. Léna pedig, ha elhaladt a Zengőkút mellett, mindig a tenyerét a kőre tette. Nem azért, hogy parancsoljon a hangoknak, hanem azért, hogy emlékezzen: néha az is varázslat, ha valaki figyel. És az erdő ilyenkor szemérmesen megsuhogtatta a levelét, mintha azt válaszolná: – Mi is figyelünk rád.