Volt egyszer egy szegény molnár, aki szeretett nagyokat mondani. Egy napon a király elé került, és így dicsekedett: „Felség, az én lányom olyan ügyes, hogy szalmából is aranyat tud fonni!” A király, aki rajongott az aranyért, felkapta a fejét. „Ha ez igaz, holnapra bizonyítsa be!” – parancsolta, és még aznap este a palotába vitette a molnárlányt.

A király egy szobába kísérte, amely tele volt szalmával. Középen állt egy rokka. „Fondd ezt az egész szalmát arannyá hajnalra, különben nagy bajban leszel” – mondta a király, és rázárta az ajtót. A lány leült, és keservesen sírni kezdett, mert bizony nem tudott csodát tenni.

Akkor egyszer csak kinyílt az ablak, és bepattant egy aprócska, különös manó. Csillogott a szeme, hetykén megemelte a sapkáját. „Jó estét, királynéjelölt! Miért itatod az egereket?” – csipkelődött.

„Jaj, ne gúnyolódj! A király azt parancsolta, hogy szalmából fonjak aranyat, de én ezt nem tudom” – pityergett a lány.

„Mit adsz, ha megteszem helyetted?” – kérdezte a manó, és mutatóujjával megpöccintette a rokkát. „Nekem nincs semmim… csak ez a nyakláncom” – felelte a lány. „Megfelel!” – rikkantotta a manó. A rokka surrogtatni kezdett, s mire a hold a felhők mögé bújt, a szoba tele lett ragyogó aranyfonállal. A manó eltűnt, a lány pedig elámult.

Reggel a király belépett, és szája tátva maradt az aranytól. „Nagyszerű! De azt hiszem, még nem elég” – mondta, s egy még nagyobb szobába vitte a lányt, tele szalmával. „Holnapra ezt is arannyá fonod!” Rázárta az ajtót. A lány ismét sírt, mert már nem volt mit odaadnia.

Az ablakon újra beugrott a kis manó. „Mit adsz most?” – kérdezte. „Csak ez a gyűrűm maradt” – sóhajtott a lány. „Úgy legyen!” – vigyorgott a manó, s ahogy tekerte a rokkát, a szalma megint arannyá változott. Reggelre minden csillogott.

A király még kapzsibb lett. „Egy utolsó szoba – ha ezt is arannyá fonod, feleségül veszlek” – mondta, és egy hatalmas terembe zárta a lányt. A lány kétségbeesetten nézett körbe: se nyaklánc, se gyűrű, semmi. Amikor megjelent a manó, sírva kérlelte: „Nincs mivel fizetnem!”

„Akkor ígérj meg valamit” – hunyorgott a manó. „Ha egyszer királyné leszel, nekem adod az első gyermekedet.” A lány megremegett. Szíve szerint nemet mondott volna, de félt, és gondolta: hátha sosem lesz belőle királyné. „Megígérem” – suttogta. A manó azonnal munkához látott, és hajnalra az utolsó szalmaszál is arany lett.

A király megtartotta a szavát: feleségül vette a molnárlányt, aki királyné lett. Az évek békésen teltek, és megszületett a királyné első gyermeke, egy szép, mosolygós kisfiú. A király és a királyné úgy örültek neki, mint a tavaszi napfénynek.

Ám egy este, amikor a dajka elaltatta a kisdedet, az ablaknál ismét megjelent a kis manó. „Eljöttem az enyémért” – mondta, és a kiságyra pillantott. A királyné elsápadt. „Kérlek, ne tedd! Mindent megadok: kincset, koronát, ruhákat, bármit!”

A manó a fejét csóválta. „Nem kell kincs. Én a szavadat kértem.” A királyné sírt és könyörgött. A manó végül megszánta. „Jól van. Adok három napot. Ha kitalálod a nevemet, nálad maradhat a gyermeked. Ha nem, elviszem.”

A királyné egész éjjel neveket sorolt, s másnap reggel, amikor a manó visszatért, így próbálkozott: „Talán Péter? Vagy János? Esetleg Máté?” A manó kacagott. „Egyik sem!” A királyné ritka neveket is mondott: „Baltazár? Tiborc? Bornemissza?” A manó csak ingatta a fejét. „Holnap!” – intett, és eltűnt.

A király második napra minden követ megmozgatott: írnokok járták a vidéket, listákat hoztak furcsa és messzi tájakról származó nevekkel. Mikor a manó újra megjelent, a királyné bátor hangon sorolta: „Lehet, hogy te vagy Kőszikla? Vagy Sárga Sapka? Netán Pöndör Palkó?” A manó vihogott. „Még mindig nem!” – s már indult is, de a királyné kérlelte: „Adj még egy kis reményt!” „Holnap az utolsó esélyed” – felelte a manó.

Aznap este az egyik királyi szolga, aki messzire lovagolt a rengetegbe, különös fényt látott egy tisztáson. Odalopózott, és mit lát? Az apró manó tűz körül táncolt, tapsolt és így dalolt: „Sütök-főzök vígan itt, holnap enyém a kisbaba itt! Senki se tudja, nincs, ki kitalálja, hogy Rumpelstiltskin a nevem, ha-ha-ha!” A szolga alig hitte a fülét. Sietve visszavágtatott a palotába, és elmesélte a királynénak, mit hallott.

Eljött a harmadik nap. A királyné karjában tartotta a gyermekét, amikor a manó előbújt az árnyékból. „Na, kitaláltad a nevem?” – kérdezte csillogó szemmel. A királyné mély levegőt vett. „Lehet, hogy te vagy… Tamás?” „Nem” – csóválta a manó a fejét. „Akkor… Vilmos?” „Nem bizony!” A királyné elmosolyodott. „Hát akkor… Rumpelstiltskin?”

A manó arca elváltozott. Szeme kidülledt a meglepetéstől, aztán olyan haragosan kezdett toporzékolni, hogy megremegett a padló. „Ezt nem tudhattad! Ezt senki sem tudhatta!” – rikoltozta. Úgy csapkodta apró lábait, hogy egyszer csak besüppedt alatta a föld. Egy puffanás, egy forgatag, és a manó eltűnt a palota kövei között. Soha többé nem látta senki.

A királyné megkönnyebbülve ölelte magához kisfiát. A király hálásan karolta át a feleségét, és így bölcsebbé vált: többé nem hitt a dicsekvésnek, és megértette, hogy az ígéreteknek súlya van. A királyné pedig gyakran mesélte el gyermekének, hogyan győzte le ésszel és kitartással a furfangos manót.

Így éltek, és amikor arany csillant meg a szemük előtt, nem feledték: a legnagyobb kincs nem a ragyogó fonál, hanem a szeretet és a megtartott szó.