Egyszer volt, hol nem volt, egy nagy királyságban király és királyné várta az első gyermekét. Amikor a kisfiú megszületett, mindenki felsóhajtott: bizony csúnyácska volt, és a feje tetején egy makacs, kunkori bóbita állt. De egy kedves tündér ott állt a bölcsőjénél, és így szólt: „Ne búsuljatok! A gyermek rendkívül okos lesz, és megkapja tőlem azt az ajándékot is, hogy bármikor, akit igazán megszeret, annak okos és találékony észt adhat.” A fiút Rikinak hívták, de hamar ráragadt rá a neve: Riki, a Bóbitás.

Riki nőtt, és okossága minden nap ragyogott. Bár arcát kevesen találták szépnek, szavai tiszták és vidámak voltak, és a szíve nemes. Nem volt olyan kérdés, amire ne talált volna jó választ, és nem volt olyan gond, amitől visszariadt volna.

Nem messze egy másik országban egy másik király és királyné két kislányt nevelt. A nagyobbik leány annyira szép volt, hogy a palotában alig lehetett betelni a látványával: szeme, mint a csillagok, járása, mint a kecses tánc. Csakhogy szegényke, bármennyire igyekezett, butácska maradt: összekeverte a szavakat, és amit mondott, gyakran nem állt össze. A kisebbik hercegkisasszony ezzel szemben olyan okos volt, hogy a tanítói is tőle kértek tanácsot, ám csúnyácska volt, és épp ezért kevesebben figyeltek rá. A hercegnők keresztelőjénél egy tündér a szép nagylánynak ezt mondta: „Szépséged mellé ajándékot adok: ha egyszer igaz szívből megszeretsz valakit, széppé teheted őt a saját szemedben és mások szemében is.” A kisebbiknek pedig azt súgta: „Okosságod mellé bátorságot is adok, hogy mindig ki merd mondani az igazat.”

Telt-múlt az idő. A nagyobbik hercegkisasszony egy napon szomorúan kóborolt a palota kertjében. Szép volt, mint egy rózsa, de úgy érezte, nincs mit mondania a világnak; a beszélgetésekben elveszett, és ez fájt neki. Amikor kijutott az erdő szélére, egyszer csak előlépett egy fiatalember, vicces kis bóbitával a feje búbján.

„Jó napot, hercegkisasszony” – köszönt udvariasan. „Miért olyan szomorú a tekinteted?”

„Azért, mert mindenki a szépségemet dicséri, de én nem tudok okosan szólni” – sóhajtotta a lány. „Félek, hogy kinevetnek.”

Riki elmosolyodott. „Ha csak ennyi a baj, azon talán tudok segíteni. Az én ajándékom az, hogy odaadjam valakinek az eszemből egy részt. De ezért cserébe kérnem kell valamit.”

A hercegkisasszony felkapta a fejét. „Mit kérsz?”

„Egy ígéretet” – felelte Riki. „Ha egy esztendő múlva is úgy gondolod, hogy a segítségem jó volt, légy a feleségem.”

A lány megdöbbent. Riki nem volt szép; a bóbita furcsán billegett a fején. De eszébe jutott, milyen keserű az élet, ha sosem tud megszólalni úgy, ahogy szeretne. Halkan így felelt: „Megígérem.”

Alighogy kimondta, Riki finoman megérintette a vállát. Mintha egy ablak nyílt volna ki a fejében: szavak peregtek, gondolatok csillogtak. „Próbáljuk ki!” – nevetett Riki.

Visszatértek a palotába, és a király épp tanácsot tartott. A hercegkisasszony félénken megszólalt, majd maga is meglepődött: elmagyarázta, hogyan lehetne a piacot igazságosabban rendezni, hogy a szegények is vásárolhassanak. Olyan világosan, olyan kedvesen beszélt, hogy a főurak szeme elkerekedett.

Attól a naptól kezdve a hercegkisasszony nemcsak szép, hanem okos is volt. A király a véleményét kérte, az udvarhölgyek csodálták, a nép szerette. A kisebbik nővér örült, mert mindig is tudta, hogy a nővérkéjében több rejlik, mint amit a tükör mutat. És bár az egész udvar ünnepelt, a hercegkisasszony a szíve mélyén emlékezett az ígéretre, amelyet az erdőnél tett.

Elérkezett az esztendő vége. Aznap reggel a lány egyedül indult ki a fák közé. Olyan csend volt, hogy még a levelek susogását is hallotta. „Meg kell tartanom a szavam” – gondolta –, „de vajon képes vagyok-e rá?”

Ekkor dobpergés és kürtszó harsant, és előtűnt egy vidám, csillogó menet: lovak, zászlók, apródok. Elöl pedig Riki lovagolt, a bóbitája büszkén billegett.

„Hercegkisasszony” – köszönt mélyen meghajolva –, „eljött a nap, amelyet megbeszéltünk.”

A lány elpirult. „Nem felejtettem el. Köszönettel tartozom neked mindenért, amit értem tettél. De engedd meg, hogy őszinte legyek. Mindig azt tanultam, hogy tartsuk meg az adott szót, most mégis nehéz a szívem. Megijeszt, hogy hozzád kell kötnöm az életem, mert… mert nem találom szépnek az arcod.”

Riki nem haragudott. „Hát nem éppen az eszed mutatta meg, hogy a szépség és a csúnyaság sokszor csak szokás és megszokás kérdése? Gondolkodj: kedves voltam-e hozzád? Kinevettelek-e? Megosztottam-e veled azt, amim a legértékesebb?”

A hercegkisasszony lehajtotta a fejét. „Igen. És amikor beszélünk, nem is tűnsz olyan csúnyának. A szívem szerint… mintha már most is szebb lennél.”

Ekkor a lány hirtelen felnézett. Eszébe villant a tündér ajándéka a régi napokból: ha egyszer igazán megszeret valakit, széppé teheti. „Talán az történik velem” – suttogta. „Talán már szeretlek, Riki.”

Ahogy ezt kimondta, mintha a napfény is megváltozott volna. Riki arca felderült, vonásai megszelídültek, a bóbita is mintha éppen úgy állt volna, hogy kedves legyen. Nemcsak a hercegkisasszony számára lett szép: amikor az apródok és az udvaroncok közelebb jöttek, ők is ámulva néztek rá. „Micsoda délceg ifjú!” – súgták.

Riki mosolya ragyogott. „Nem az én bűvészetem, hanem a te szíved varázsa” – mondta halkan. „Amit szeretsz, az megszépül.”

A hercegkisasszony ekkor bátran kezet nyújtott. „Megígértem, és most már örömmel teljesítem. Légy a férjem.”

Nagy lakodalom kerekedett. Táncolt a király, dalolt a királyné, és a kisebbik hercegkisasszony, aki okos volt és bátor, észrevette, hogy amikor jókedvűen nevet, az arca is kivirágzik. Ő is megtalálta később azt, aki minden szép gondolatát értékelte.

Az új királyné és Riki, a Bóbitás pedig bölcsen és szeretettel kormányozták országukat. Nem felejtették el, milyen ajándék az ész, és milyen ajándék a szeretet. Mert bizony ez a tanulság: a szépség mulandó. Az okosság és a jó szív viszont olyan fény, amely minden arcot megszépít, és minden napot jobbá tesz.