Egyszer régen élt egy király, akinek volt egy gyönyörű, de nagyon büszke és gúnyolódó lánya. A királylányt sok királyfi és fejedelem kérte feleségül, de ő mindegyiket kinevette. A kövér hasút „tökfejnek”, a soványt „nádszálnak” csúfolta, a vöröshajúra azt mondta, úgy izzik, mint a parázs. Egy napon megérkezett egy nemes, jó tekintetű király is, akinek finom, kissé hegyes szakálla volt. A királylány felkacagott: „Nézzétek csak! Olyan a szakálla, mint a rigó csőre! Rigócsőr király!” A teremben mindenki elhallgatott. A király, aki maga is jószívű volt, elszégyellte magát lánya keményszívű csúfolódása miatt.

„Elég volt!” – dörgött a király. „Aki a másikban csak hibát keres, annak meg kell tanulnia az alázatot. Feleségül mégy az első emberhez, aki holnap a kapunkhoz áll.” A királylány megrettent, de a kimondott szó vissza nem vonható volt.

Másnap reggel egy szegény vándormuzsikus kapirgált a kapunál a hegedűjével. „Jó emberek, adjanak egy kis falatot zenémért!” – könyörgött. „Te vagy a vőlegény” – mondta a király keserűen. A királylány elsápadt, de az apja szava törvény volt, s a templomban csendesen össze is adták a büszke királylányt a szegény muzsikussal. A lakodalomnak semmi pompája nem volt, csak egy szelet kenyér és egy szomorú dallam.

A muzsikus ezután kézen fogta az ifjú feleségét. „Indulnunk kell, asszonykám. A pompa ideje elmúlt” – mondta szelíden. Mentek, mendegéltek. Elhaladtak egy széles, zöld mező mellett, rajta ezernyi virág hajladozott. „Milyen gyönyörű mező! Kié ez?” – kérdezte a királylány. „Rigócsőr királyé” – felelte a muzsikus. „Ha nem gúnyoltad volna, a tiéd is lehetne.” A királylány lehajtotta a fejét, és továbbmentek.

Sötét erdő következett, mennyezetig érő fák, madárdal. „Kié ez a rengeteg erdő?” – suttogta. „Rigócsőr királyé. Ha nem bántottad volna, együtt járhatnád vele.” A királylány szíve elszorult. Aztán egy csillogó város következett, tornyokkal, szökőkutakkal, nyüzsgő piacokkal. „És ez a ragyogó város?” – kérdezte ismét. „Rigócsőr királyé” – hangzott a válasz. „Ha jószívű lettél volna, most itt laknál.” A királylány érezte, ahogy arca elpirul. Minden lépésnél a saját csúfondárossága csilingelt fülében.

Végül egy aprócska viskóhoz értek a városszélen. A kéménye füstölt, az ablakában repedt üveg reszketett. „Ez a mi otthonunk” – mondta a muzsikus. A királylány elámult. „Itt…? Hogy fogunk itt élni?” „Szorgalommal” – felelte a férje. „Megtanulod, amit kell.”

Másnap a királylány próbált fát hasogatni, vizet húzni, tüzet gyújtani. Az ujjai megégtek, a víz kilöttyent, a balta túl nehéz volt. „Próbáljuk a fonást” – javasolta a muzsikus, és gyapjút tett elé. A királylány fonott, csomózott, de a fonal gubanc lett, s a szösz szanaszét szállt. „Hát jó, árulj edényeket a piacon” – mondta végül a muzsikus, és vett neki egy kosár tányért, korsót, csuprot.

A királylány kipakolta portékáját egy padra a főtéren. Először jól ment a dolog. Az emberek megmosolyogták szelíd arcát, és vettek ezt-azt. Már épp kezdett reménykedni, amikor egy vidám, de figyelmetlen katona nyargalt át a téren. Lova patája egyenesen a királylány standjára csattant, és csörömpölve tört össze az összes edény. A királylány elfehéredett. „Jaj, most mit tegyek?” – zokogta. A muzsikus vállat vont. „Ennyi volt a pénzünk. Más mesterséget kell tanulnod.”

Így került a királylány szolgálni a királyi palota konyhájába – abba a palotába, amelyet nemrég még csodálva nézett. Ott lötybölte a levest, hámozta a répát, és esténként a maradékokból csipegetett, hogy jóllakjon. Sokat gondolt arra, milyen fájó dolog másokat bántani, és mennyivel jobb volna jónak lenni.

Nem telt bele sok idő, híre ment, hogy a király – bizony, maga Rigócsőr király – nagy ünnepséget rendez. A konyha forrt és nyüzsgött, tálca érkezett tálca után. A főszakács a királylánynak is adott egy kis tálat: „Vidd fel a díszterembe. Vigyázz, el ne ejtsd!” A királylány összeszedte bátorságát, és belépett a fénylő terembe. A muzsika csilingelt, a gyertyák lángja táncolt a levegőben, a vendégek nevetve forogtak. Lopva körülnézett. És akkor meglátta: a trónnál ott ült Rigócsőr király, ugyanazzal a finom, kissé hegyes szakállal, és jóság szikrázott a szemében.

A király felállt, és odalépett hozzá. „Kedves kis szolgálólány” – mondta szelíden, de tisztán csengett a hangja –, „szabad egy táncra?” A királylány elpirult. „Felség, én… én csak a konyháról jöttem.” A király mosolygott: „A zene mindenkié.” Megfogta a kezét, és táncolni kezdtek. A királylány szíve hevesen vert – és egyszer csak csörömpölés! A zsebéből, ahová a maradék falatokat rejtegette, lecsúsztak a kis cserépedények, eltörtek a parkettán. A teremben meglepetten felkapták a fejüket, a lány pedig elsírta magát, és kirohant.

Odakint a folyosón valaki gyengéden megérintette a vállát. Rigócsőr király állt előtte. „Ne félj” – mondta. „Én vagyok az a muzsikus is, akihez férjül adtak. Mindezt azért tettem, mert a szíved kemény volt, és nem láttad meg mások jóságát. Látod már, milyen nehéz gúny tárgyának lenni?” A királylány lehajtotta a fejét, könnyein át mégis megkönnyebbülten sóhajtott. „Igen, látom. Megértettem. Bántam, amit tettem. Szeretnék jó lenni.”

A király bólintott. „Akkor hagyjuk a szegénység keserű vándorútját mögöttünk. A szíved már nem büszke és bántó, hanem igaz. Legyen most az igazi esküvőnk, tiszta szívből.” Megtörölte a szemét, és bevezette a királylányt a fényes terembe. A zenészek újra rákezdtek, a vendégek tapsoltak. Mindenki örült, amikor a király elmondta, hogy a lány megtanulta a jóságot és az alázatot.

A lakomán ott ült a királylány édesapja is. Mikor látta, mennyit változott a lánya, megölelte. „Lányom, most már tudod: a szív szépsége többet ér minden trónnál és koronánál.” A királylány pedig Rigócsőr király felé mosolygott. Nem a koronáját látta, nem a tornyok csillogását, hanem a szemében tükröződő jóságot.

És attól a naptól fogva nem csúfolt meg senkit. Inkább meghallgatta az embereket, és segített, ahol tudott. Aki korábban csak hibát keresett, mostanra a jót vette észre másokban. Így éltek ők ketten békességben, örömben, s a palota nyitva állt mindenkinek, aki dalra, kenyérre vagy jó szóra vágyott.