Egyszer, egy város szélén, magas kőfal mellett élt egy szegény házaspár. Sokat és régóta vágytak gyermekre. A fal túloldalán csodaszép kert terült el, telis-tele a legzöldebb növényekkel. A kert Gotel anyóé volt, egy komor, szigorú asszonyé, akitől mindenki félt.

Egy nap az asszony megpillantott a kertben egy friss, ropogós salátát, amit raponc-salátának hívtak. Olyan erős vágy támadt benne, hogy nem tudott sem enni, sem aludni. – Ha nem ehetek abból a salátából, megbetegszem – sírva suttogta a férjének.

A férj szerette az asszonyát, és elhatározta, hogy szerez neki a raponcból. Este átmászott a falon, gyorsan szedett egy kis kosárnyi raponcot, és hazasurrant. Az asszony megette, és rögtön jobban lett. Másnap még jobban kívánta. A férj megint átment a falon – ám ezúttal Gotel anyó rajtakapta.

– Tolvaj! – csattant fel az asszony. – Hogy mered fosztogatni a kertemet?

A férj könyörgött: – Bocsásson meg! A feleségem beteg a kívánósságtól. Csak néhány levelet vittem.

Gotel anyó hűvösen nézett rá. – Rendben. Engedélyt adok, hogy annyit vigyél, amennyi kell. De cserébe megkapom az újszülött gyermeketeket. Úgy fogom gondját viselni, mintha sajátom volna.

A férj rémülten bólintott. Amikor megszületett a kislány, Gotel anyó eljött, karjába vette, és elnevezte Rapunzelnek, a raponc-saláta után. A gyermek nőtt, mint a virágszál; haja aranylott, és egyre hosszabb lett.

Amikor Rapunzel nagyobb lett, Gotel anyó féltékenyen őrizte. Egy rengeteg mélyén állt egy torony, ajtó és lépcső nélkül, csak egyetlen ablak fent, a magasban. Ide zárta Rapunzelt. Ha fel akart hozzá menni, a torony alá állt és így kiáltott:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le arany hajad!

Ilyenkor a lány az ablakból leengedte hosszú fonatát, és Gotel anyó felkapaszkodott rajta.

Rapunzel szép hangon énekelt, hogy teljen az idő. Egy napon arra lovagolt egy királyfi. Meghallotta az éneket, és megállt. "Ki énekel ilyen tisztán ebben az elhagyatott erdőben?" – tűnődött. Keresett bejáratot, de sem ajtót, sem lépcsőt nem talált. Elrejtőzött a fák között. Hamarosan megérkezett Gotel anyó. A királyfi fülelt, és tisztán hallotta a szavakat:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le arany hajad!

Meglátta, ahogy a lány leengedi fonatát, és az asszony felkapaszkodott. A királyfi csodálkozott és örült. Mikor este lett, ő is a toronyhoz lépett, és bátran mondta ugyanazt:

– Rapunzel, Rapunzel, ereszd le arany hajad!

Rapunzel azt hitte, Gotel anyó jött, és leengedte a haját. Amikor a királyfi felért, a lány megijedt. De a királyfi szelíden szólt hozzá: – Ne félj! A dalod vezetett ide. Megszerettelek, mielőtt megláttalak. Leszel-e a feleségem?

Rapunzel ránézett. Soha még senki nem beszélt vele ilyen kedvesen. "Ő jobban fog szeretni, mint Gotel anyó kemény szíve" – gondolta. – Ha elviszel innen és vigyázol rám, igen – felelte halkan.

Megbeszélték, hogyan szabadulnak. A királyfi minden este hoz majd selyemszálakat, Rapunzel pedig titokban létrát fon belőlük. A királyfi estefelé jött, amikor Gotel anyó biztosan nem volt a közelben, az asszony pedig nappal látogatta a lányt. Hosszú hetekig folyt ez így.

Egy napon Rapunzel, aki nem tudott titkot tartani olyan ügyesen, mint kellett volna, ártatlanul megkérdezte Gotel anyót: – Mondd, Gotel anyó, miért vagy sokkal nehezebb, mint a királyfi, amikor felkapaszkodsz rajtam?

Gotel anyó szeme szikrát szórt. – Hitetlen lány! – kiáltotta. – Megcsaltál!

Dühében megragadta Rapunzelt, nagy ollót rántott elő, és levágta hosszú, arany haját. A fonatot a toronyablakhoz erősítette, Rapunzelt pedig elvitte egy messzi, kietlen pusztaságba, ahol csak szél és homok volt, majd magára hagyta.

Este a királyfi elégedetten lépett a toronyhoz. – Rapunzel, Rapunzel, ereszd le arany hajad! – hívta. A fonat le is hullott, ő felkapaszkodott. Ám odafent nem Rapunzel várta, hanem Gotel anyó.

– A madárkád elrepült, te ifjú bolond – sziszegte. – Soha többé nem látod!

A királyfi megrendült. Kétségbeesésében kiugrott az ablakon. A torony alatt vad tövisbokrok nőttek; a tüskék úgy felsértették a szemét, hogy megvakult. Vakon bolyongott az erdőkön és mezőkön át. Gyökereket és bogyókat evett, források vizét itta, és sosem szűnt meg sírni Rapunzel után.

Évek múltak. Egy napon egy széljárta sivatag szélén egy ismerős dallam szállt a levegőben. A királyfi megállt. "Ez az ő hangja!" – dobbant meg a szíve. Lassan, botorkálva követte a hangot a dűnék között, míg egy kunyhóhoz ért. Ott állt Rapunzel. Megfogyott, barnára sütötte a nap, de a szeme ugyanúgy ragyogott. Karjában két kicsi gyermeket tartott – ikreket, akiket azóta hozott a világra.

– Te vagy az? – suttogta a lány.

A királyfi a hangja felé nyúlt, és megtalálta. Rapunzel átölelte, könnyei sűrűn hullottak. Két forró könnycsepp a királyfi szemére esett, és – csodák csodája – a sötétség eloszlott. Ismét látott! Először Rapunzel arcát nézte, aztán a csillogó szemű gyerekeket.

– Gyere velem – mondta boldogan. – Elvezetlek a királyságomba. Ott biztonságban leszünk mind.

Hosszú út várt rájuk, de a királyfi most már biztos kézzel vezetett. Mikor megérkeztek, a nép örömmel fogadta őket. Lakodalmat ültek, és a királyfi és Rapunzel már sosem váltak el egymástól. Gyermekeik nőtték a napot, a palotakertben pedig raponc-saláta is zöldellt – emlékeztetőül arra, hogy a vágy, a bátorság és a hűség milyen messzire vezethet.

És ha a szél néha a rengeteg felől hoz egy dallamot, talán Rapunzel régi énekét viszi – azt, amelyik összetört szíveket gyógyított és hazavezette azokat, akik keresték egymást.