A nagyi kertjében a levelek úgy rezegtek, mintha apró dobok lennének. A körtefa egyik ágán egy szélforgó kattogott, és Mimi minden kattogásnál elmosolyodott. Aznap délután nem volt semmi dolga, csak a kíváncsiság. A kerítés túloldalán sűrű Hangoserdő terült el, ahonnan különös zsongás húzódott be, akár egy messzi méhkas. Csakhogy ez nem méhkas volt.

Mimi megrezzenve hallotta, mikor a zsongás hirtelen dallá kerekedett. Volt benne magas „züüü”, középen bizsergő „bzz-bzz”, és mély, szinte csiklandozó „döng-döng”. Olyan volt, mintha a levegő vibrált volna a napsütésben. Mimi átugrott a kerítésen, a meleg fűbe, és követte a hangok fonalát, mint egy láthatatlan madzagot.

A Hangoserdő első fája egy csavart törzsű bükk volt, kérge olyan sima, mint a nagyi sodrófája. A gyökerek között puha, színes pamacsok mozgolódtak. Először azt hitte, virágok. Aztán rájött, hogy szemük is van – pici, fénypetty-szemek –, és apró csápocskák rezegtek közülük elő.

– Züüö? – szólalt meg az egyik pamacs, zöld-kék csillogással a szőrén.

– Én Mimi vagyok – mondta, kicsit félrehajtott fejjel. – És ti…?

– Zümmögők! – csilingelt egy aranyszínű apróság, akinek a szőre olyan volt, mint a pitypang bóbitája. – Én Zümi Borka vagyok.

A zümmögők kört írtak le, aztán hirtelen mind egyszerre zümmögni kezdtek. A hangjuk gomolygott, hullámzott, mint egy színes sál, amit a szél dobál. Mimi felnevetett, és zsebéből elővette a lapos diólevelet, amit reggel a konyhaablak párkányán talált. Összegöngyölte, belefújt, és a levél vékonyan sípolt. A zümmögők elnémultak a meglepetéstől, majd ujjongva vibráltak tovább.

– Te is tudsz zenélni! – rikkantotta Borka. – Ma van a Nagy Tavaszi Zengés, és minden hang számít. Elhoznál hozzánk… a furcsa zizegő levelet?

Mimi bólintott, és óvatos léptekkel követte a pamacsokat egy mélyebb tisztás felé. Középen egy barna szikla állt, a tetején repedés rajzolódott, mintha vigyorogna. A zümmögők körbe-körbe lebegtek körülötte, apró lábukkal épp csak súrolva a levegőt.

– Ő a Kőszív – magyarázta Borka. – Ha elég szépen zengünk, kinyílik a repedése, és friss víz csordogál belőle egész nyáron.

– És ha nem? – kérdezte Mimi.

A zümmögők vállat vontak (vagy valami olyasmit csináltak a csápjaikkal). – Akkor kiszárad a Rügyes-árok, és a málna is morcos lesz.

Mimi ekkor valami új hangot hallott. A föld is együtt remegett vele, mély és zörgő morajlás volt, mintha messze gurulna egy kövér hordó.

– Jön Morcogó Márkusz – suttogta egy lila pamacs, és a többiek óvatosan a fű közé lapultak.

Márkusz akkora volt, mint egy kerti kamra. Hátát mohapárna fedte, vállán lapos kövek, mintha páncélt viselne. Szeme barlangi tóként csillogott, hangja pedig tovább morajlott, ám egyáltalán nem tűnt haragosnak. Inkább zavartnak.

– Nem jöttem bántani – dörmögte, és a füléhez emelte hatalmas, lapátos tenyerét. – Csak… gyakorolni. De mindig túl hangos vagyok.

A zümmögők egymásra néztek. Mimi észrevette, hogy közülük néhány a fülét, vagyis a csápját befogta.

– A zengésben kell a mély is, nem? – mondta Mimi. – Márkusz hangja olyan, mint egy dob a föld alatt.

– Csakhogy Halla is itt van – vibrálta Borka, és mutatott egy magas, karcsú lényt, aki egy boróka árnyékában állt. Bőre fényes volt, szinte áttetsző, a feje két oldalán hatalmas, levél alakú fülek lebegtek. – Ő Halkfülű Halla. Minden hangot hall. Még a hangok közötti levegőt is. Ha túl sok a hang, csendbuborékot fúj.

Halla finoman meghajolt Miminek. – Örülök, hogy jöttél. Néha a világ úgy csilingel, hogy már bök. Szeretem, ha a csendet is meghallják – mondta selymesen, mint a harmat.

– Akkor talán a zengésben is kell csend – jutott eszébe hirtelen Mimi. – Olyan, mint a szünetek a zenében. Nem hiány, csak pihenő.

A zümmögők összesúgtak. Márkusz szeme felragyogott, aztán egyszerre elkomorult.

– Én se zümmögni, se csendben lenni nem tudok. Csupa morcogás vagyok – mormogta.

– Dehogy! – tiltakozott Mimi, és megpöccintette a diólevelet. – Mutasd meg, milyen mélyen tudsz morajlani. Mi majd köréd fonjuk a dallamot, Halla pedig fúj egy-egy csendbuborékot, amikor szükség van rá. Olyan lesz, mint a tenger: hullám és visszahúzódás.

– A tenger… – sóhajtott Halla, és az ujjai közé lapult a levegő, mintha épp kifogná azt. – Próbáljuk meg.

A Kőszív körül mindenki a helyére állt. A zümmögők rétegekben lebegtek: fent a legmagasabb „züü”, középen a zsíros „bzz”, alul a doromboló „döng”. Mimi karmester lett, de nem úgy, mint a mesékben: nem varázspálcával, hanem a levelekkel. Egy szélesebb levéllel integetett, a dióval jelt adott, és közben figyelte Halla arcát, Márkusz mellkasának emelkedését.

– Háromra – suttogta. – Egy… kettő… hang!

Először óvatos volt mindenki, mintha jégen lépdelne. A zümmögők vékony szálakkal szőtték a levegőt, Márkusz lassan ráhúzta a morajt, ami olyan mélyről jött, hogy Mimi a talpában is érezte. Halla két tenyerét összeérintette, és a hangok közepén egy apró, kerek csend keletkezett, amibe bele lehetett lélegezni.

A Kőszív nem mozdult.

– Több bátorság a mélyből! – kérte Mimi, és Márkusz vállán megcsillant egy szürke kő. – Nem baj, ha morcos. Ez vagy te.

Márkusz nagy levegőt vett, és ahogy kifújta, a morajlása simább lett. Nem morgott, hanem dorombolt, mintha egy hatalmas macska aludna a földben. A zümmögők erre ráfeleltek különleges hangjaikkal: egyikük pörgette a hangot, mint egy pörgettyű, másikuk pöttyöket pöttyentett a levegőbe, mintha eső kopogna fatetőn. Halla időnként csendkört fújt közéjük, és szusszanásnyi szünetek keletkeztek, amik után még szebben csilingelt a zene.

Ekkor a Kőszív repedése megrezdült. A csík szélesedett, mint amikor valaki mosolyogni kezd, csak még nem nevet. A zümmögők felbátorodtak, Borka kicsi testével olyan hangot varázsolt, amelyik a magasból lesiklott a mélybe, mint egy madár a lejtőn.

– Szünet! – intett Mimi, és Halla puha mozdulattal csendet tett a dallamba, valami láthatatlan hártyát, amitől mindenki egyszerre levegőt vett.

A következő pillanatban Márkusz egy hosszú, folytonos dorombot küldött a földbe. A Kőszív nagyot reccsent, és az oldalából egy átlátszó csepp buggyant. A csepp után csík, a csík után csorgás, aztán egyszer csak kicsordult a víz, és csilingelve futott le egy vájatban a tisztás aljára.

A Hangoserdő feléledt: a fű megemelte szálait, a hangyák boldogan szaladtak a vizes kavicson, a bokrok levelei megremegtek, mintha egy meleg takaró borítaná be a hátukat. Mimi felkacagott, a zümmögők a víz fölött táncoltak, Márkusz pedig zavartan megvakarta mohos vállát.

– Sikerült – dörmögte, és a hangjában most már nem volt semmi morc.

– Mert együtt csináltuk – felelte Mimi, és csak utána vette észre, hogy ez mennyire felnőttesen hangzik. Gyorsan hozzá is tette: – És mert a dorombolásod pont olyan volt, mint egy hinta: vitt minket előre.

Halla odalebbent, és Mimi tenyerébe helyezett egy parányi, áttetsző buborékot. Belül egy hangocska pihent, olyan halk, mint amikor a hó leesik – csak most épp meleg volt.

– Ha egyszer túl nagy lesz a zaj – mondta Halla –, csak engedd ki. Emlékeztet a szünetre.

Borka Mimi vállára telepedett, és egy selymes „köszönömöt” zümmögött a fülébe. – Ha visszajössz, megtanítalak láthatatlan hárfázni. A pókfonállal. Csak meg kell kérni a pókot.

Mimi elnevette magát. A nap a fákon átszűrődve pöttyöket hullatott a fűre, a víz csobogott, és már nem is akart máshol lenni, mint itt, ahol a hangoknak színe, a csendnek súlya van.

Később, amikor visszalépett a kerítésen át a nagyi kertjébe, és a szélforgó újra kattant, észrevett valamit a zsebében. Egy kicsi, kékes kavicsot, amelyen apró repedések futottak, akár a Kőszívé. Ha füléhez tartotta, alig hallhatóan búgott – mint egy távoli morajlás.

– Ez Márkusz köve lehet – suttogta, és zsebébe tette. – Hogy ne felejtsem el, milyen jó a dorombolás.

A nagyi épp akkor jött ki a konyhából, tálcán langyos pogácsa gőzölgött.

– Hol jártatok ekkora jókedvvel? – kérdezte mosolyogva.

Mimi vállat vont, és a diólevelét az asztalra tette. – Csak a Hangoserdőben. Gyakoroltunk egy kicsit. Most már tudok szünetet is fújni.

A nagyi elnevette magát, és olyan hangon kacagott, ami mellé már nem is kellett semmi dallam. Mimi pedig tudta, legközelebb is átugrik a kerítésen, ha a zümmögés hívja. Mert ott, a fák alatt, mindenki másképp szól, mégis felfedezik, hogyan illenek össze – mint a mozaikok egy színes padon.