Egyszer egy erdő szélén élt egy szorgalmas favágó. Mindennap korán kelt, vállára vette régi, vasfejű baltáját, és fát vágott, hogy legyen mit ennie a családjának. Az erdő mellett szélesen hömpölygött egy folyó. Hideg volt a vize, gyorsan sodort, és a partján a kövek csúszósak voltak.

Egy napon a favágó a folyóparton dolgozott. Megemelte a baltát, lendített… de a keze megcsúszott. A balta kirepült a kezéből, és egy csobbanással beleesett a mély vízbe. „Jaj, a baltám!” kiáltotta. Lehajolt, nyújtózkodott, de nem érte el. A víz zavaros volt, és elnyelte a kedves, régi szerszámot.

A favágó leült a partra, és elkeseredetten sóhajtott. „Nincs pénzem új baltára. Mit fogok most tenni?” – mondta szomorúan.

Ekkor különös fény derengett a víz felett, és megjelent egy férfi, könnyű léptekkel, barátságos tekintettel. Ő volt Merkúr, a gyors és bölcs isten. „Miért búsulsz, jó ember?” – kérdezte szelíden.

A favágó felnézett. „Beleesett a baltám a folyóba. Régi volt, de az én egyetlenem. Nélküle nem tudok dolgozni.”

„Ne bánkódj” – felelte Merkúr. – „Megnézem, mit tehetek.” Azzal lemerült a vízbe. Hamarosan felbukkant, és a kezében egy ragyogó aranybaltát tartott. A napfény csillogott a fején. „Ez a te baltád?” – kérdezte.

A favágó a fejét rázta. „Nem, uram. Ez gyönyörű, de nem az enyém. Az én baltám egyszerű és vasból van.”

Merkúr újra alábukott a hullámok közé. Amikor feljött, ezüstbaltát hozott. „Talán ez a tiéd?”

„Nem, uram” – felelte a favágó csendesen. – „Az enyém nem ilyen szép. Az enyém régi és kopott, de becsületesen szolgált.”

Harmadszor is merült Merkúr. Most egy egyszerű, vasfejű baltát emelt ki, rajta a régi nyél ismerős karcolásaival. „És ez?”

A favágó arca felragyogott. „Igen! Ez az én baltám!” – kiáltotta örömmel.

Merkúr elmosolyodott. „Becsületes voltál. Az igazat mondtad, pedig csábító lett volna másképp tenni. Jutalmul nemcsak a saját baltádat kapod vissza, hanem ezt az aranyat és ezt az ezüstöt is.” Azzal a favágó kezébe adta mindhárom baltát.

A favágó hálásan meghajolt. „Köszönöm, uram! Ígérem, mindig igazat mondok.” Boldogan vitte haza a szerszámokat, és megosztotta a hírt a faluban.

Másnap egy kapzsi, irigy favágó is a folyóhoz lopódzott. „Ha nekem is ad majd aranyat és ezüstöt!” – mormolta, és szándékosan beledobta a baltáját a vízbe. Leült, és hangosan panaszkodott: „Ó, jaj, elveszett a baltám!”

Merkúr megjelent, mint előző nap. „Mi történt?”

„Elvesztettem a baltámat” – sóhajtozott a kapzsi.

Merkúr lemerült, és aranybaltát hozott fel. „Ez a te baltád?”

A kapzsi azonnal rávágta: „Igen, igen, az enyém!”

Merkúr szemöldöke összerándult. „Hazudsz. Aki hazudik, nem kap jutalmat.” Az aranybaltát visszavitte a víz alá, és nem hozta fel többé sem az ezüstöt, sem a kapzsi favágó régi vasbaltáját. A kapzsi üres kézzel maradt.

A faluban sokáig mesélték ezt a történetet. Mindannyian megértették: aki igazat mond, annak a szíve könnyű, és a jutalom magától rátalál. Aki pedig hazudik, végül még azt is elveszíti, amije volt.