A nap már melegen simogatta a völgyet, a kastély kék zászlói vidáman lobogtak. A piacon friss kenyér illata szállt, és a nagy harang szokás szerint bim-bamolt. Mara, a kis lovag, pici páncélt viselt és fakardot. Borsó, a derék, gesztenyebarna póni hűségesen lépkedett mellette. Mara szerette a harang hangját. Olyan volt, mintha a reggel maga mosolygott volna.

Egy reggel azonban csend lett. A zászlók lomhán lógtak, a kenyérillat megakadt, és a harang nem szólt. A király piros köpenyben nézett körbe a téren.

– Ki találja meg a harang hangját? – kérdezte.

– Én! – emelte fel kezét Mara. – Borsóval elindulok.

Mara bepakolta tarisznyájába eperlekváros szendvicsét, egy puha kék szalagot és egy rövid kötelet. Borsó horkantott, sörénye olyan volt, mint a szalmaszálak árnyéka. Ketten elindultak a zöld erdő felé, ahol a levelek susogtak, a madarak csipogtak, és egy kacskaringós ösvény csillogott az avarban.

A pataknál megálltak inni. A víz csilingelt: csing-cseng, csing-cseng. Mara figyelt. A távolból valami ismerős szólt vissza: bim-bam... bim-bam...

– Hallod, Borsó? – kérdezte Mara. – Ez a mi harangunk hangja!

A hang egy bokrokkal borított dombra vezette őket. A domb oldalában szája tátongott egy barátságos, hűvös barlang. Bent, a fényben gurult valami nagy és aranyszínű: a kastély harangja. Mellette egy fiatal sárkány ült. Zöld volt, pocakja domború, és pöttyei úgy ragyogtak, mint a gombok egy kabáton. Finoman kopogtatta a harang szélét a karma hegyével, és figyelte a visszhangot.

– Szervusz – mondta Mara, és közelebb lépett. – Te vitted el a harangot?

A sárkány megrezdült, aztán óvatosan bólintott.

– Én vagyok Pöttyös – felelte mély, de reszketős hangon. – Csak kölcsönkértem. Itt bent minden kong és visszhangzik. Olyan szép, amikor a hang pattog a köveken.

– A kastélyban is szép – mondta Mara mosolyogva. – Ott mindenki várja. Szeretnéd velünk visszavinni? És ott is játszhatsz.

Pöttyös szeme nagyra kerekedett.

– Félek a dárdáktól meg a kiabálástól – mormogta. Apró füstpamacsok pöffentek, és eperillatot hoztak.

– Nem lesz dárda – nyugtatta Mara. – Nézd, ez a kék szalag barátságot jelent.

Rákötötte Pöttyös egyik szarvára a puha kék szalagot. A sárkány megkóstolta az eperlekváros szendvicset, és a pöttyei örömében szinte csilingeltek.

– Gyere – mondta Mara. – Én mutatom az utat, te emeld a harangot. Borsó figyel, és velünk tart.

Pöttyös finoman a mancsába kapta a harangot. Olyan óvatos volt, mintha egy óriási diót tartott volna. Kiléptek a napfényre. A mezőn pitypang bólogatott, a szöcskék izgatottan ugráltak. Borsó előttük tipegve emelte a patáit, mintha dobogott volna a fűnek.

Amikor a kastélyhoz értek, az őrök meghökkentek. Mara felemelte a kezét.

– Barátom van velem! – kiáltotta. – Ő hozza haza a harangot!

A király letette a dárdáját, a pékmester kosárnyi meleg zsemlét hozott, a gyerekek pedig kíváncsian kukucskáltak a kapu mögül. Pöttyös letérdelt, és a harang visszacsusszant a helyére.

– Megpróbálhatjuk? – kérdezte halkan Pöttyös.

– Persze – bólintott Mara.

A harang megszólalt. Élénken, fényesen, mint a sárga citromhéj: bim-bam! A galambok köröző karikákat rajzoltak az égre, a piacon újra illatozott a kenyér, a kék zászlók megint táncoltak.

Aznap délután a kastély kertjében Mara, Pöttyös és Borsó külön kis zenesarkot építettek. Régi fazekakból csengők lettek, fakanállal doboltak, kagylók csilingeltek egy zsinegen. Pöttyös boldogan próbálgatta a hangokat, és mindenki nevetett, amikor a pöttyei együtt táncoltak a ritmussal.

– Minden délben – mondta a király – Pöttyös üthet egyet a harangon. Aztán játszhat a zenekuckóban, ameddig csak akar.

Mara felkapaszkodott Borsó hátára, és a sárkány mellé állt. A nap simogatta a völgyet, a harang hangja betöltötte a levegőt. És ha valaki megkérdezte, hogyan találták meg a harang hangját, Mara csak mosolygott.

– Együtt játszottuk haza – felelte, és Pöttyös pöttyei újra vígan csilingeltek.