Napfény simogatta a rétet. A fűszálak mégsem ringtak, a színes szélforgók meg sem mozdultak.

– Hová lett a szél? – kérdezte Lili, és tenyerével legyezgette a haját.

Ekkor a bokorból kibukfencezett egy pöttyös, kerekhasú kis sárkány. Apró szárnyai csillogtak, orra csúcsa picit füstölt, mintha valami finom levest szimatolna.

– Szia! Pöfi vagyok! – lihegte. – Baj van a Szellőfény Birodalomban. Eltűnt a Szélkulcs, és azóta a szél csak ül és morcos. Segítesz?

– Segítek – bólintott Lili. – Hol keressük?

– A Csilingelő Hegyeknél kezdtük – felelte Pöfi. – Ott még a kövek is énekelnek. Csak most nem. Mert nincs ami elfújja a dalukat.

Elindultak a pöttyös ösvényen. A fák levelei álltak, mint a szendvicsben a saláta. A pillangók is szomorkásan csukogatták a szárnyukat.

Hamarosan egy pisztrángosan csillogó patakhoz értek. A hídon ült egy vízitündér, vízcsepp koronával. Lábujjhegyen billegett, mintha ő lenne a víz táncmestere.

– Csepp vagyok – mutatkozott be. – Ha át akartok menni, vidámítsátok fel a patakot. Ma túl csendes.

Lili lehajolt, és óvatosan pöttyintett egy kavicsot a vízbe. Pöfi szájából meleg pára szállt elő, mint egy csendes sóhaj. A pára csiklandozta a felszínt, a kavics bugyborékolt. A patak egyszer csak kacagni kezdett: csobogott és csilingelt.

– Így már jó! – nevetett Csepp, és intett. – Menjetek csak!

A túloldalon dombok emelkedtek, tele fényes kövekkel. A Csilingelő Hegyek némán pihentek. Lili felvett egy vékony botot, és finoman megkocogtatott egy kerek kövecskét. Csiling! – ébredt fel egy picike hang. Aztán egy másik is. Hamarosan apró csengések futottak végig a kaptatón, mintha a hegy ásítva dúdolna.

Egy rézlevelű fa alatt egy manó kuporgott. Zöld sapkája túl nagy volt, a füle pedig nagyobbat sóhajtott, mint ő maga.

– Zizegi vagyok… – pöszmögte. – Én csak kölcsön akartam kérni a Szélkulcsot. Szélforgót akartam építeni. De a kulcs megindult, felgurult a dombra, és hopp, felpattant egy bárányfelhőre. Onnan belepottyant Paff, a felhőóriás zsebébe. Én pedig megijedtem.

– Semmi baj – mondta Lili. – Kérjük szépen vissza.

– Paff nem rossz óriás – bólintott Pöfi. – Csak sokat szuszog.

Felértek a legmagasabb dombra. Ott feküdt Paff, a felhőóriás. Olyan puha volt, mint a vattacukor, és olyan nagy, mint három pajta egymás tetején. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. A zsebéből apró csilingelés bújkált elő.

– Elnézést, Paff bácsi! – szólt Lili. – A zsebében csilingel valami. Visszakaphatnánk a Szélkulcsot?

Paff fél szemét kinyitotta, és lomha mosoly csorgott az arcára.

– Ó, csilingelgető csilingi! – dörmögte. – Csiklandozza a zsebemet. De olyan mélyen van… Nem érem el.

– Segítünk! – csillant Pöfi szeme. – Lili, énekelj valamit!

Lili megszorította Pöfi mancsát, és dalolni kezdett:

– Csiling-ling, csiling-ling, szélkerekem forogj megint!

Pöfi egy kicsi, langyos füstkarikát ráföfögött a zsebre. A karika belül megcsiklandozta a bélést. Paff felkuncogott. A nevetés akkora hullám lett, hogy a zsebből kiugrott egy aranyló kulcs. A szárnyas feje kicsi levelekből volt, és a szárán kavicscsengők lógtak.

– Itt a Szélkulcs! – ujjongott Lili.

– Köszi a csikizést! – kuncogott Paff, és felhőtenyerével intett. – Fussatok a Szélkapuhoz!

A Szélkapu a völgyben állt. Olyan volt, mint két összeboruló fa, köztük zizegő levelek karikáztak. Most minden mozdulatlan volt. Lili beletette a kulcsot a zárba. A kulcs melegen zümmögött, mintha türelmetlen lenne.

– Készen állsz? – kérdezte Pöfi.

– Készen! – mosolygott Lili, és elfordította a kulcsot.

Huss! A kapu kinyílt. Friss, illatos szél táncolt ki rajta. A fűszálak ujjongva hajladoztak. A szélforgók pörögtek, a harangkövek énekeltek. A tulipánok szoknyája rezgett, a pillangók újra szaltóztak.

– Éljen! – rikkantotta Zizegi, és gyorsan két szélforgót kötözött Lilinek ajándékba, szalagból és pálcikából.

Csepp nagy hullámot küldött köszönetül, a hullám tetején pedig egy grifffióka csapott szárnyával, hogy még nagyobbat loccsanjon. Paff felhőpárnát pöccintett lefelé, hogy legyen mivel ülni a domboldalon.

– Ezt neked – mondta Pöfi, és Lili kezébe tett egy pici, szivárványos pikkelyt. Egy aprócska harang csüngött rajta. – Ha megcsengeted, a szél odaszalad egy puszira.

Lili nevetett, és megsuhintotta a szélforgót. A kis harang csendült, a szél csiklandozta az orrát.

– Köszönöm, barátom – mondta.

Hazafelé a réten már minden ringott, libbent és csilingelt. Lili a kertben felkötötte a harangos pikkelyt a szélforgója alá. Amikor megcsendült, tudta: a Szellőfény Birodalomban valaki visszainteget.

És a szél vidáman futott tovább.