Maja a Pitypang-állomás forgó gyűrűjében lakott, ahol a folyosók suttogtak, ha futni kezdett rajtuk, és a kilátóablakok úgy görbültek, mint egy óriási buborék széle. Legjobb barátja, Zipp, egy beszélő hátizsák volt: cipzárszája csillogott, és mindent fel tudott venni, amit csak hallott – az olajcseppek pukkanását, a gumitalpak cuppogását, sőt még a gondolatok közti csendet is, ha Maja sokáig ült a padlón és hallgatózott.

Egy reggel pukkanással érkezett a buborékposta. A gömbben ezüstszál hajladozott, és amikor Maja megérintette, a szál kibomlott és dallamot dünnyögött. „A Kométakert meghívja Maját és Zippt egy látogatásra” – mondta a dallam, és közben apró fénykavicsok peregtek a buborék belsejében. A meghívót Tirk küldte, egy lila levelű lakó, akinek haj helyett puha levélcsápjai rezegtek. „Segítség kell. A kertünk elhalkult.”

„Elhalkult egy kert?” Zipp cipzárja csörrent. „Kertek általában susognak. Ha elhalkulnak, az gyanús.” Maja vállat vont, de már mosolygott. Kaland szaga lengett a levegőben, mint a frissen sütött palacsinta illata. „Indulunk.”

A Buborékjáró, Maja apró üvegtérű hajója, olyan volt, mint egy guruló akvárium: finoman domború, áttetsző, és minden oldalán kapaszkodók nőttek, mint a szőlő. Ahogy elvált az állomás kéken fénylő dokkjától, a hajó könnyűt sóhajtott. Elhúztak egy színes ködcsík mellett, amelyben fénygiliszták írták a saját nevüket, majd egy aszteroida-körhintát kerültek meg, amely lassan lebegett a semmiben, és kavicsnyi szigetein miniatűr fák hajladoztak. Maja a kormányra tette a tenyerét, és érzett valami ritmust, mint amikor két kiskanál egymáshoz ütődik a konyhában.

„Hallod?” kérdezte. Zipp felvette a hangot, és visszajátszotta: távoli dobogás, mintha a térnek szíve volna.

„Az lesz a Kométakert szinkronja” – mondta Zipp komoly hangon. – „Vagy annak a hiánya.”

A kert nem hasonlított sem Maja pálcikás rajzaihoz, sem Zipp felvételi gyűjteményéhez. Tucatnyi, szalaggal összekapcsolt jégsziget lebegett egy közös közép körül, mint amikor valaki színes léggömböket köt egy csokorba. Minden szigeten más nőtt: jégfű, ami csengőként zörrent a leheletre; pálcikavesszők, melyek a szélben klarinétoztak; fényhabok, amelyek belsejében apró, sárga halacskák úsztak, és csak úgy látszottak, mintha valaki nevetést fújt volna üvegből. A szalagok, amelyek összefogták a szigeteket, halványan pulzáltak. De most éppen nem. Cikcakkolva lógtak, lusta köteleknek tűntek.

Tirk a legközelebbi sziget peremén várta őket, levelei feszültek, mint a fülek, amelyek nem tudják, mit halljanak. „Maja! Zipp! A Szélcsengő-szív elnémult. A szalagok csak akkor tartanak, ha a szívükben fut a ritmus. Tegnap egy porbálna átrepült fölöttünk és… nos… tüsszentett.”

„A tüsszentés sok mindenre jó, de ritmusra ritkán” – dünnyögte Zipp. „Hova rejtettétek a szívet?”

„Oda, ahova semmi éles dolog nem fér: a puha jég alá, a Hangjáratokba.” Tirk mutatta az utat egy átvilágító tűalagút felé. A bejárat úgy nyílt szét, mintha egy virág kacsintana.

A Hangjáratok nem voltak félelmetesek, inkább furák. Ahogy lejjebb ereszkedtek, a jég átlátszóvá vált, és rétegeiben korábbi dallamok futottak – zizegés, csilingelés, doboló eső árnyéka. Zipp néha megállt és visszapörgetett egy-egy hungarocell-sziszegést vagy fűz-suhogást, aztán nevetve odébb csusszantak. Egyszer egy hűha-hídon kellett átmenniük: a jég vékony volt, és olyan hangokat adott ki, amilyeneket a lábak léptek rá. Ha Maja csodálkozva mondta, hogy „hűha”, a híd hosszabb lett és könnyebb. Ha Zipp túl hangosan hümmögött, a jég megkeményedett és megmakacsolta magát.

„Csendet kér, de nem némaságot” – suttogta Tirk, és Maja érezte, hogy ez most fontos, de nem leckeként, inkább egy trükk szabályaként, amitől a mutatvány jobban sikerül.

Végre megérkeztek a Szélcsengő-szívhez. Nem volt valódi szív, inkább szivárványszín csövek és apró harangok rendszere, közepén egy kerek kő, amelynek felületén színek úsztak, mint mézben a fény. A kő körül ragacsos, aranypor-szerű anyag rakódott fel, betapasztva a harangok apró nyílásait. „Karamellkométa-farok” – fújtatott Tirk. – „A porbálna játszani akart vele, és a csóvája belénk ragadt.”

„Nem kell pánik” – mondta Maja, és letérdelt. Fülét a kőre tette. A hideg belecsorgott a nyakába, de alatta tompa, lassú kopogás szólt, mintha valaki két diót ütögetne. „Még van szívverés. Csak be van dugulva.”

Zipp előrehajolt, cipzárja finoman zsongott. „Megpróbálom a rést megtalálni hanggal. Ha visszazeng, tudjuk, hol nyitott.” Zipp három különböző hangot adott ki: egy magas füttyöt, egy középmély búgást és egy pattogó ritmust, mint amikor pattogatott kukorica ugrál egy fedő alatt. A fütty meglapult, a búgás megakad, a pattogás visszapattant.

„Ott!” – mutatott Maja, és ujjával körözni kezdett a csövön. „Ha kinyitjuk ezt a részt, a többi magától csatlakozik.” Tirk gyorsan hívta a húrindákat, vékony, selymes növénykék csúsztak elő a levelei alól, és tekergőzve ráfogtak a csövekre, mintha hangszert tartanának. Maja közben ütemet ütött: egy-kettő, nagy-szusszanás, egy-kettő-három, apró-kopp. Zipp felvette és hangosította. A ritmus megrázta a ragacsot, de még mindig tapadt, csak remegve csillogott.

Ekkor rázendült odakint valami mély, reszelős hang. Mintha egy rejtett barlang nevetne. A Hangjárat falán árnyékként suhant el egy hatalmas, gömbölyű alak. „Visszajött a porbálna” – suttogta Tirk. „Ne haragudj rá, csak kíváncsi volt. A neve Bufla.”

Maja kiintett a bejáraton. „Bufla! Segítenél? Fújj, de ne tüssz! Inkább dúdolj!” A bálna egyik oldalszemével bekukucskált, és óvatosan mormogni kezdett, olyan mélyen, hogy Maja talpai csiklandoztak tőle. A mormogás átjárta a jégcsöveket, a ragacs finoman hullámzott, majd apró pelyhekben levált, mint a karamell, amit teával oldanak.

„Még egyszer, csak picit gyorsabban!” – kérte Zipp. Maja duplázta az ütemét, Tirk indái finoman pengettek, Bufla pedig felvette a dallamot, és közé erős, rövid mormogásokat tűzött, mint a sót a levesbe. A harangok egyszerre felnyikkantak, aztán belelendültek. Zipp visszajátszotta a korábbi dobbanásokat, a kő felragyogott, és a Szélcsengő-szív életre kelt: csilingelés, búgás, füttyszökellés és kattanós ritmus kavargott össze, mint egy kedvenc dal refrénje, amit a világ ismer.

A Kométakert fölé emelkedve látszott, ahogy a szalagok megfeszülnek, az egyes szigetek pedig finoman közelednek egymáshoz, pont annyira, hogy kézen foghassák egymást, de ne tapossák meg a másik jégfüvét. A pálcikavesszők újra klarinétoztak, a fényhabok megkönnyebbülten pöccentek, és Tirk levélcsápjai táncolni kezdtek.

„Mentőhősök vagytok” – mondta hálásan. „Maradnátok a Virágzó Hangok Ünnepére? Épp most nyílnak a harangmakkok. Ha elültetünk egyet, külön dallamot nő.”

Maja bólintott, és együtt gödröt kapirgáltak egy jégsziget puha peremén. A makkok, mikor a tenyerükben pihentek, olyanok voltak, mint apró üveglabdák, bennük fodorvonalakkal. Maja rálehelt az egyikre, Zipp meg pendített egy C-hangot, Tirk pedig levélcsápjával finoman megcsiklandozta. A makk izzani kezdett, és gyökeret engedett a jégbe. Rögtön fölé nőtt egy kurta növény, amelyből négyszögletű harangcsészék lógtak. Amikor Maja megérintette, a csésze rekedtesen vihogott.

„Ez tetszik” – mosolygott Maja. „Nevetőharang.” Tirk bólintott. „Egy emlék nektek.” Letépett egy apró szinkrongyöngyöt a Szélcsengő-szív mellől, és Maja tenyerébe tette. A gyöngyben finom, alig hallható pukkanások táncoltak. „Ha megforgatod, meghallod a kert mai ritmusát. Így sose felejted el a dallamot, amivel megmentettétek.”

A Buborékjáróban Maja a műszerfalra tette a gyöngyöt. Bufla búcsúzóul egy nagy, puha buborékot fújt a hajó köré, amitől a visszaútban úgy érezték, mintha mézen gurulnának. Zipp az üléstámlára kucorodott és nosztalgiázva visszajátszotta a Szélcsengő-szív első felkönyöklő csilingelését. Maja a ritmusra koppantotta a lábát, és a Pitypang-állomás felé nézett, ahol már látta a dokk fényét, kicsit olyan volt, mint egy ehető lámpás.

„Mi legyen a következő?” – kérdezte Zipp álmodozva. „Hóhajó? Lebegő könyvtár? Cukorhíd?”

„Majd a gyöngy megmondja” – válaszolta Maja, és megpörgette. A gyöngy csendben zenélt, és a Buborékjáró orra finoman, alig észrevehetően egy új irány felé billent, mintha máris tudná, hol várja őket a következő történet. A Kométakert mögöttük még sokáig zsongott, mint egy jól eltalált tréfán kacagó baráti kör.