Kis Ida az ablaknál ült, az ölében egy csokor hervadt virággal. A szirmok lekókadtak, a levelek csüggedten lógtak. "Beteg a virágom?" suttogta Ida.

Éppen akkor érkezett apukájához a diák, aki mindig tudott valami különöset mesélni. Ida odalépett hozzá. "Miért olyan szomorúak a virágaim?" – kérdezte.

A diák elmosolyodott. "Nem szomorúak, csak fáradtak. Tegnap éjjel nagy bál volt a király kastélyában. A virágok mind elmentek táncolni. Most azért kókadtak, mert átugrálták az éjszakát."

Ida szeme felragyogott. "Tényleg táncolnak a virágok?" A diák elővett egy darab színes papírt, és ügyes ujjakkal kivágott egy apró táncost. A kis papírfiú meghajolt Ida felé, és a diák ujján körbeforgott. "Ő a táncmester" – mondta a diák. – "Tedd a virágaid közé, majd vigyáz rájuk."

Ida a hervadt csokrot a babaágyába fektette. "Pihenjetek!" – súgta. A papír táncost a párna szélére ültette, és este nyitva hagyta a szobaajtót, hátha a virágok valóban bálba készülődnek.

Éjfél körül Ida felriadt. A szobában valami halk zizegés hallatszott. A papír táncos aprót köszönt, és leugrott a párnáról. A cserepekben álló virágok szárai megrezdültek, a szirmok kibomlottak, és mintha kis ruhácskák lettek volna, úgy libbentek körbe-körbe. A tulipán piros szoknyában pörgött, a hóvirág fehér ruhában hajlongott, a rózsa királynőként lépdelt, s a nárcisz trombitája halkan muzsikált.

Az ablakon át illat áradt be, mintha a kert is bekukucskálna. A virágok kézen fogták egymást, és körtáncot jártak Ida asztalán. A papír táncos vezette őket: előre, hátra, pördülés, meghajlás! Ida kicsit megemelte a takarót, és tágra nyílt szemmel figyelt. Minden olyan igazinak látszott, mintha a nappali mese most vált volna valóra.

Egyszer csak egy kék virág – a legfáradtabb – lehajtotta a fejét. A tánc megállt. "Elfáradt, és most aludni megy a földbe" – suttogták a többiek. A rózsa finoman ringatta, a tulipán leveleiből kis ágyat hajtottak neki, s két piros muskátli, mint apró inasok, óvatosan felemelték. A papír táncos komoly arccal az élükre állt, s elindult a kis menet.

Ahogy lassan lépkedtek, a papír táncos véletlenül a locsolókanna peremébe botlott. Egy csöpp víz ráfröccsent, s ő bizony megremegett, meggörbült, és már nem tudott olyan szépen forogni. A virágok sajnálkozva köré gyűltek. "No, pihenj te is" – mondták neki, és egy száraz levélre ültették. A kis menet aztán halkan eltáncolt, mintha csak a holdfény vitte volna őket.

Ida hallotta, mintha valaki ezt súgná: "Holnap temessük el a fáradt virágokat a kertben, a kis kanári sírja mellé. Ott jó lesz nekik aludni, amíg vissza nem jön a tavasz." Ida bólintani akart, de a szeme lecsukódott, és édesen elaludt.

Reggel a szoba csendes volt. A virágok némán álltak a cserepekben, s a csokor is nyugodtan pihent a babaágyban. A papír táncos kicsit gyűrötten feküdt a párna szélén. Ida emlékezett az éjjeli táncra, és gyorsan megkereste a diákot.

"Úgy volt?" – kérdezte. A diák elmosolyodott. "Ha a szíved hallotta, akkor úgy volt. De ne mondd el a felnőtteknek, mert a virágok szégyellősek, és többé nem mernek táncolni."

Ida egy díszes kis dobozból koporsót készített a fáradt virágoknak. Puha papírt tett bele, szépen eligazította a szirmokat. A babáját felöltöztette legszebb ruhájába, és azt mondta neki: "Te leszel a pap." A kertben, a kanári sírja mellett kis gödröt ásott. Letette a dobozt, finoman földet húzott rá, s két fehér kavicsot tett a tetejére, mint egy apró kaput. "Aludjatok jól!" – súgta. – "Tavasszal új ruhát kaptok, és megint táncolhattok."

A diák odalépett, és kedvesen bólintott. "Így van. A virágok szeretnek pihenni a földben. Ha süt a nap és esik az eső, újra felébrednek. S te majd megismered őket: mosolyogni fognak rád."

Attól a naptól Ida sosem ijedt meg, ha egy virág elkókadt. Tudta, hogy talán csak egy hosszú, vidám éjszaka után fáradt el, s ha el is alszik, a föld mélyén szép álmot lát, amíg újra el nem jön a tavasz.