Egyszer volt, hol nem volt, élt egy rendkívül gazdag ember. Kastélyaiban csillogtak a tükrök, szőnyegei puhák voltak, ládái tele arannyal. Mégis volt benne valami furcsa: szakálla kéken fénylett. Az emberek ettől megijedtek, és suttogva beszéltek róla. Azt is mondták, hogy már többször nősült, de a feleségei eltűntek.

Kékszakáll egy napon vendégségre hívta a szomszédjait, köztük két fiatal lányt és az édesanyjukat. Bál lett muzsikával, lakomával, nevetéssel. Kékszakáll kedvesen beszélgetett a lányokkal, ajándékokkal halmozta el őket, megmutatta a birtokát, és olyan gyöngéden udvarolt, hogy a fiatalabb lány – bár először félt tőle a kék szakálla miatt – végül beleegyezett, hogy a felesége legyen. Nagy lakodalmat tartottak, és a fiatalasszony beköltözött férje kastélyába.

Néhány nap múlva Kékszakáll azt mondta a feleségének: – Drága asszonykám, messzi útra kell mennem. Itt vannak a kulcsok minden szobához és kincseskamrához. Nézd meg a képeket, a ruhákat, nyisd ki a ládákat, vendégeld meg a barátaidat. Csak egy dologra kérlek: ezt a pici, fényes kulcsot ne használd. A folyosó végén, egy kicsi ajtóhoz tartozik. Oda nem szabad bemenned.

A fiatalasszony bólintott. – Úgy lesz, ahogy kéred – ígérte.

Amint Kékszakáll elutazott, a fiatalasszony meghívta nővérét, Annát, és barátnőit. Vidáman jártak szobáról szobára. Mindenütt csodát láttak: arannyal hímzett függönyöket, csillogó gyémántokat, finom porcelánokat. A vendégek ámuldoztak, és a ház úrnője szívből örült, hogy megmutathat mindent.

Ám valahányszor a folyosó végéhez ért, a kicsi ajtó mintha halkan suttogta volna: „Mi rejtőzik mögöttem?” A kíváncsiság egyre erősebben motoszkált a szívében. „Hiszen csak egy pillantás” – gondolta egyszer, amikor épp egyedül maradt.

Óvatosan elővette a pici, fényes kulcsot. Keze megremegett, amikor a zárba illesztette. Az ajtó halkan kinyílt. A szoba sötét és hűvös volt. A falak mentén fémtartók álltak, és a padlón vöröses foltok húzódtak. A fiatalasszony megborzongott. Rádöbbent a szörnyű titokra: Kékszakáll eltűnt feleségei mind itt lelték végzetüket.

Ijedtében felkiáltott, és a kulcs kicsúszott az ujjai közül. Felemelte, becsukta az ajtót, és remegve visszaszaladt. „Ezt senki sem tudhatja meg!” – suttogta. A szívében félelem és bánat kavargott.

A konyhába sietett, hogy lemossa a kulcsról a vöröses foltot. Dörzsölte vízzel, szappannal, hamuval, még homokkal is. A folt azonban nem tűnt el. Lehet, hogy ez a kulcs különös volt: akárhogy tisztította, amint elfordította, a jel újra csak felragyogott rajta. A fiatalasszony kétségbeesett.

Nemsokára Kékszakáll váratlanul hamar visszatért. – Hogy teltek a napjaid, kedvesem? – kérdezte olyan hangon, amely mögött vihar gyűlt. – Add ide a kulcsokat.

A fiatalasszony átnyújtotta a csomót. Kékszakáll szeme azonnal megakadt a piciny kulcson. – Miért foltos ez? – kérdezte halkan, de tekintete jéghideggé vált.

– Biztosan megvágtam a kezem – hebegte az asszony, és elfordította a tekintetét.

– Nem – mondta Kékszakáll. – Én tudom, mi ez a folt. Bementél oda, ahová tiltottam. És ezért úgy jársz, mint a többiek.

A fiatalasszony reszketett, de összeszedte a bátorságát. – Kérlek – szólt –, adj egy kis időt, hogy imádkozhassam és felkészülhessek.

Kékszakáll ránézett, majd morogva bólintott. – Egy negyedórád van – felelte. – Aztán vége.

A fiatalasszony a toronyba sietett Anna nővéréhez. – Anna, nővérkém – suttogta –, állj az ablakhoz! Nézd az utat! Látsz-e valakit közeledni?

Anna kihajolt, és a napfény hunyorgott a szemében. – Nem látok mást, csak a port a mező fölött, és a napot, ahogy a búzán csillog – felelte.

Lent Kékszakáll hangja visszhangzott: – Letelt az időd!

– Még egy pillanat! – kiáltotta a fiatalasszony, aztán ismét nővéréhez fordult: – Anna, nővérkém, látsz-e valakit jönni?

– Csak a pásztorbot fénylik messze, és a bárányok porfelhője – szólt Anna.

Kékszakáll már a lépcsőn dübörgött felfelé. – Azonnal! – ordította.

A fiatalasszony összekulcsolta a kezét. – Anna, nővérkém, kérlek, nézd még egyszer!

Anna még egyszer kinézett. A távolban porfelhő kelt, és két lovas vágtázott a kastély felé. – Látok valakit! – kiáltotta. – Ketten jönnek! A te bátyáid! Az egyik katonaruhában, a másik lovas páncélban!

Ekkor Kékszakáll betört a torony szobájába. Szeme villámlott, és karját emelte. – Nincs több időd!

Ám abban a pillanatban dübörgés rázta meg a kastélyt. A két fivér berontott: kardjuk villant, kiáltásuk betöltötte a házat. Bátor küzdelem bontakozott ki a torony lépcsőjén. A fiatalasszony az ajtó mögé húzódva imádkozott, Anna pedig a kezét fogta. Végül a testvérek felülkerekedtek. Kékszakáll legyőzve terült el, és soha többé nem árthatott senkinek.

A kastélyban csend lett. A fiatalasszony könnyei potyogtak – félelemtől, megkönnyebbüléstől és a múlt borzalmától egyszerre. A bátyjai gyöngéden átölelték.

Kékszakáll nagy vagyont hagyott hátra. A fiatalasszony okosan és jószívvel rendelkezett róla. Szép hozományt adott Anna nővérének, aki hamarosan hozzáment egy derék ifjúhoz. Fivérei tisztes rangra emelkedtek. Ő maga pedig, egy idő elteltével, férjhez ment egy kedves, megbízható emberhez, aki nem titkolózott, és úgy szerette őt, ahogy volt.

És bár a kastély szobái továbbra is csillogtak, a fiatalasszony szívében új fény gyulladt: a bátorság és az okosság fénye. Megtanulta, hogy a kíváncsiság természetes érzés, de bölcsességgel kell együtt járnia; hogy a titkok veszélyesek lehetnek; és hogy bajban nem szégyen segítséget kérni. Így éltek tovább békében és biztonságban, s a kicsi kulcs emlékeztette őt arra, mennyit számít egyetlen döntés – és a jó szívűek idejében érkező segítsége.