A Bödönfalvi Bolondos Bazár olyan volt, mint egy színes forgószél. A tér közepén cukorillat kavargott, bodzaszörp csillogott üvegekben, és egy zsonglőr kecske, akit Tömörnek hívtak, uborkákat dobált a levegőbe. Zozó és a legjobb barátja, Rézi a tömegen sodródtak keresztül. Zozó kezében habos bodzaszörp bugyborékolt, Rézi egy vattacukor-hegyet cipelt, Bodza, a rövid lábú tacskó pedig lelkes pofival szaglászott mindent, ami gyanúsan finomnak tűnt.

— Nézd, Teri néni savanyúságos standja! — mutatott Rézi. Teri néni hatalmas üvegek mögül mosolygott rájuk, az uborkák sorban álltak, mint egy katonazenekar.

Zozó belekortyolt a szörpbe, aztán még egy jó nagyot. És akkor… csuk! Egy apró, huncut hang pattant ki belőle, mintha egy pici béka csókolta volna meg a levegőt.

— Csuklottál? — kerekedett el Rézi szeme.

— De csak egy picit — legyintett Zozó. A következő pillanatban azonban a csuklás nemcsak újra jött, hanem úgy pattant, mint egy gumilabda: csuk!

Ettől a csuk! hangot követő légpöffenéstől Tömör kecske egy pillanatra összezavarodott, és véletlenül az egyik uborkát a levegőbe pöckölte. Az uborka pörögve visszapattant a savanyúságos üveg tetejére, és mintha csak tapsolt volna az üveg falán: plitty-platty, plitty-platty!

— Ez nem sima csuklás! — vihogott Rézi. — Ez kacagó csuklás!

Zozó, hogy abbahagyja, megpróbált hátrafelé kortyolni a bodzaszörpből. A nézők lélegzetvisszafojtva figyelték, ő pedig döntötte a palackot, döntötte… és a végén a szörp a fülére csurgott. A csuklás örömében újra pattant: csuk! A standok feliratai egyszerre rímelni kezdtek: Lángosos — Rágcsálós, Palacsintás — Kalapcsintás.

Bodza, a tacskó tüsszentett egyet az uborkaillatba, és attól fogva csak rímekben ugatott: vau-rím, vau-rém! Szaladgált körbe-körbe, és mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Egy héliumos lufi elengedte magát és kedélyesen lebegve duruzsolta: bú-bú-bú.

— Gyorsan! Fogjuk el a csuklásodat! — hadarta Rézi, mintha ez olyan egyszerű lenne, mint egy kóbor lufit megfogni.

Először a klasszikus fortélyok következtek. Zozó visszatartotta a lélegzetét. Befogta az orrát. Számolta a savanyú uborkákat. Tíz… tizenegy… tizenöt és fél… csuk! Minden csuklásnál a palacsintasütőből egy palacsinta megfordult a levegőben, és visszacsattant a serpenyőbe. A palacsintasütőnél dolgozó bácsi nem győzte kapkodni a szemeit: — Ki forgat itt helyettem?

A tömegből előlépett Bűvész Bendegúz, díszes cilinderrel és olyan sállal, ami hosszabb volt, mint egy kígyóval álmodó takaró. — Tisztelt nagyérdemű! — kiáltotta. — Egy különleges csuklásbefogó-trükk következik!

Bendegúz Zozó fölé tartotta a cilinderét, és suttogott valamit, ami úgy hangzott, mint egy köhögő kacsa: háp-háp-háp! A csuklás azonban makacsabb volt. Csuk! és a bűvész sála hirtelen zoknikká változott, és fellógott a közeli zászlórúdra, mint egy csíkos zászló. A közönség tapsolt, Bendegúz meghajolt, és úgy tett, mintha mindezt direkt csinálta volna.

— Talán meg kell ijeszteni — javasolta Teri néni, és elővett egy uborkát, aminek kézzel rajzolt szemöldöke volt. Hirtelen felkiáltott: — BÚ!

Zozó ijedtében hátraugrott, Bodza megfontoltan rímelt: — Ú, bú, hű, fű! A csuklás megint ugrott: csuk! Egy sor kukorica pattogni kezdett a pulton, és mire észbe kaptak, már ropogós pattogatott kukorica hullott mint aprócska eső, csak sokkal finomabb.

Ekkor a Bazár hangosbemondója felnyikkant: — Figyelem, figyelem! Rendkívüli esemény! A Pufiparádé Ugrálóvárban kacaj-riasztás lépett életbe! Aki tud, nevessen oda!

Zozó és Rézi futni kezdtek Bodzával a Pufiparádé felé. Az ugrálóvár olyan volt, mint egy szivárványos felhő, csak sokkal rugalmasabb. A gyerekek fel-le, jobbra-balra, hátra-előre pattogtak. Zozó rálépett, és abban a pillanatban, amikor újra csuklott, a gumifelület dalra fakadt: bum-bum-csuk, bum-bum-csuk! Az egész ugrálóvár dobolni kezdte a csuklás ritmusát.

— Szerintem a csuklásod játszani akar — szuszogta Rézi, miközben egy szivárványszínű kapun bukfencezett át. — Nem téged akar bosszantani, csak szeret a közepében lenni mindennek.

Zozó megállt, letörölte homlokáról a bodzaszörpöt, és lehajolt, mintha a cipőfűzőjéhez beszélne. — Hé, Csukli! Ha hallod, szólj!

Mintha válaszul a levegőben pici kuncogás hullámzott volna végig, mint amikor a tócsában szél fodrozza a vizet. Csukli, a láthatatlan, huncut csuklás-minimanó odébb pöccintette a levegőt, és a távoli kürtös pékség kürtje brummogott egy rövidet.

— Tudom, hogy itt vagy — suttogta Zozó. — Játsszunk szabályosan. Ha kap elég nevetést, elengedsz?

A válaszként érkező csuk hang most tényleg kacagósan csendült: csu-kacsúúúk! Rézi szeme felcsillant. — Akkor csináljunk Kacagó Csuklás Parádét!

Bendegúz azonnal megértette a helyzet komolyan mókás súlyát. Felszaladt egy hordóra, és fennszóval bejelentette: — Hölgyeim és uraim, gyerekek és kutyák, most országos rekordot döntünk: a leghosszabb, legzengőbb, leghasfájósabb közös nevetést!

A tömeg köréjük gyűlt. Teri néni kiosztott mindenkinek egy uborkát, amit lehetett ritmusra koppintani. Tömör, a kecske három uborkát, két almát és egy fakanalat kezdett zsonglőrködni, csak hogy legyen mit nézni közben. Bodza felállt a hátsó lábaira, és így rímelt: — Csuk-csak-csikicsuk, ki ne hagyd a cinkicuk!

— Háromra — mondta Zozó. — Egy, kettő, há… csuk!

És akkor kitört. Először egy finom kuncogás, aztán egy kavargó vihogás, majd egy hatalmas, hullámzó kacaj-óceán. Nevettek a gyerekek, nevettek a felnőttek, a kürtös pékség kürtje mélyen nevetett, a lángosos serpenyője csilingelve vihogott, még a városháza csengője is csilingelte: hihihi-ding-dong!

A kacagás úgy rezgette a teret, hogy Csukli, a csuklás-minimanó előbújt a semmiből. Nem látszott igazán, csak mint egy remegő levegőbuborék, amelynek a közepében csillámok kergetőznek. A buborék ide-oda hintázott nevetésre, nőtt egy csöppet minden höhö-nél, és összébb húzódott minden hihihinél.

Zozó levegőt vett, és most nem a csuklást, hanem a jókedvet tartotta bent, majd kiengedte, mint egy trombita. A buborék megnőtt, megcsillant benne az egész bazár, a pörgő uborkák, a pattogó palacsinták, a rímelő kutya, és végül… plipp. Egy picurka, udvarias csuk kíséretében kipukkant.

Csend lett. Aztán taps. Aztán még nagyobb taps, és egy valaki valahonnan bekiáltotta: — Éljen a kacagó csuklás!

— És éljen a bodzaszörp is! — tette hozzá Teri néni, mert hiszen üzlet az üzlet.

A bazár lassan visszalassult a megszokott bolondosságba. A feliratok abbahagyták a rímelést, kivéve a Palacsintás — Kalapcsintás táblát, ami úgy döntött, jól áll neki a költészet. Tömör kecske még egy utolsó kört zsonglőrködött, Bodza visszaváltott normál vaukra, bár néha becsempészett egy rímet: — Vau-pipa, vau-liba.

— Hogy érzed magad? — kérdezte Rézi Zozótól, és egy fél vattacukrot nyomott a kezébe.

— Kicsit könnyebb vagyok — vigyorgott Zozó. — Mintha tíz kiló nevetést kifújtam volna.

Bendegúz előhalászott a zászlórúd tetejéről két csíkos zoknit, és ünnepélyesen Zozónak és Rézinek ajándékozta. — Hősöké! — mondta, és cilinderével megemelte a levegőt.

Hazafelé menet még megálltak egy palacsintánál. A palacsinta sütőlapról átfordult a levegőben, és egyenesen a polgármester kalapjára huppant. A polgármester, aki addig komolyan sétált, most a palacsintától szerényen bohócorrt igazított, majd meghajolt: — Kérem, Bödönfalva büszke a kacagására.

— Ha legközelebb csuklok, szóljunk Tömörnek — kacsintott Zozó. — Ő majd elkapja.

Bodza ezt hallva így kommentált: — Vau-ricsaj, csuklás-haj!

És a bazár, mintha mi sem történt volna, újra sürgött-forgott. Csak a levegőben maradt valami egészen picike, alig hallható emlék: egy csuk, ami már csak a nevetés kedvéért csuk.