Egyszer régen, az erdő legsűrűbb mélyén állt egy omladozó, sötét vár. Ebben a várban egy gonosz, öreg boszorkány lakott. Időnként úgy suhant a fák között, mint egy bagoly, máskor úgy settenkedett, mint egy macska. Aki száz lépésnél közelebb merészkedett a várához, azt megmerevítette, mint a jég: nem tudott mozdulni, szólni. És ha egy lány ötven lépésnél közelebb ért, a boszorkány máris madárrá változtatta, majd kalitkába zárta a vár tornyában. A tornyot telefüggesztette kalitkákkal, amelyekben csupa csivitelő, szomorú madár ült.

Egy faluban, nem túl messze az erdőtől, élt két fiatal: Jorinda és Joringel. Szerették egymást, s elhatározták, hogy összeházasodnak. Egyik délután kézen fogva sétáltak az erdő szélén, beszélgettek az esküvőről, a házukról, a jövőjükről. A nap már hanyatlott, aranyfény csurgott a fák közé, és a madarak esti dalra készültek.

— Milyen szépen szól a fülemüle! — mondta Jorinda, és ő is halkan énekelgetni kezdett.

Ám ahogy andalogtak, észre sem vették, mennyire bent járnak az erdőben. A fák közelebb húzódtak, a fény megfogyatkozott, s egyszer csak megpillantották a régi vár árnyékát. Joringel összerezzent.

— Forduljunk vissza! — suttogta. — Ez veszélyes hely.

De már késő volt. Beléptek a boszorkány varázskörébe. Joringel hirtelen úgy érezte, mintha gyökerek nőttek volna a lábába. Nem tudott se előre, se hátra lépni, még a nyelve is megdermedt. Jorinda, aki alig néhány lépéssel közelebb állt a várhoz, riadtan nézett körül. Egy árny suhant elő: a boszorkány. Szeme hidegen csillogott, ahogy rámutatott Jorindára, és máris csodaszép fülemülévé változtatta a lányt. A kis madár rémülten rebbent egy ágra, aztán a boszorkány megfogta, kalitkába tette, és elvitte a várba.

Joringel még mindig nem tudott moccanni. A szíve összeszorult, amikor hallotta Jorinda kis madárhangját, amint búcsúzóul megcsendült a levegőben: csupán egy rövid dalfoszlány, aztán csend. A boszorkány egy pillanattal később elengedte a bűvöletet, és Joringel roskadozva a földre ült. Egyedül maradt az erdő peremén, kétségbeesve, tehetetlenül.

Napokig bolyongott, kereste a várat, de nem találta. A boszorkány bűvös köde eltakarta előle. Végül messzire vándorolt, és egy másik faluban pásztor lett. Mindennap a nyájat őrizte, ám a szíve Jorindát gyászolta. Éjszakánként álmában látta a vár tornyát, a kalitkák sorát, és hallotta a madarak mélabús dalát.

Egyik éjjel különös álmot álmodott. Látta, hogy az erdőben nőtt egy piros virág, közepében fénylő harmatcsepp ragyogott, mint egy gyöngy. És egy hang azt suttogta: „Ezzel a virággal megtörhetsz minden bűbájt. Ajtaját megnyitja a kőnek, hangját elnémítja a gonosznak, és visszaadja azt, ami elvétetett.” Joringel felriadt, és megérezte: ez az útja.

Másnap hajnaltól estig kereste a virágot. Nap nap után járta az erdőt, patakpartot, hegyoldalt. Néha úgy tűnt, mintha a fák útmutatást susognának, máskor elveszetten toporgott. A kilencedik napon, amikor a felhők szétfoszlottak, és a napfény remegő foltokat szőtt a mohapárnákra, Joringel egy tisztásra ért. A tisztás közepén ott állt a piros virág, közepén harmatcsöpp, amely gyöngyként ragyogott.

Óvatosan leszakította, és úgy tartotta, mintha kincset fogna. Amint elindult vele, a szíve könnyebb lett. A virág meleg fénye mintha utat nyitott volna előtte: Joringel most gond nélkül rátalált a várhoz vezető ösvényre. A falak közelében a régi félelmet felváltotta benne a csendes elhatározás.

A kapu, amely addig mozdíthatatlan volt, egy érintésre kinyílt a virág erejétől. A várudvar sötét volt és csendes. A lépcsők az ég felé kanyarogtak, és a toronyból halk csiripelés, suttogás és sóhaj hallatszott. Joringel felment a toronyba. Ott voltak a kalitkák, százával és százával, bennük apró madarak: pintyek, csízek, fülemülék. És ott állt a boszorkány is, de amikor Joringel feléje lépett a virággal, visszahőkölt, és meg sem tudott mozdulni. A virág fénye körülvett mindent, mint egy láthatatlan pajzs.

Joringel az első kalitkához lépett, és a virág hegyével megérintette a rácsot. A madár előtte nyomban gyönyörű lánnyá változott — de nem Jorinda volt. A fiú továbbment, újabb kalitkát érintett, újabb lány szabadult ki. Egyik sem Jorinda. Joringel nem adta fel: sorra járta a kalitkákat, a szíve dobogott, a keze remegett, mégis kitartóan haladt. Végül egy kis fülemüle szemébe nézett. A tekintet ismerős volt, a dalfoszlány is ugyanazt a fájdalmas szépséget hordozta.

Amint megérintette a kalitka rácsát, a fülemüle fényben felragyogott, és Jorinda állt előtte, fehér arccal, de mosollyal, amelyben a remény és az öröm összeforrt. Joringel átölelte, és a virágot még egyszer a levegőbe emelte. A fény végigfutott a termeken. A többi kalitka is felpattant, a madarak mind visszaváltoztak lányokká. A torony tele lett nevetéssel és felszabadult sírással.

A boszorkány ereje elszállt. Nem tudta többé elfogni a kint járó lelket, nem tudta csapdába csalni a kósza lépteket. Joringel Jorindával kézen fogva levezette a lányokat a toronyból, és mindannyian hazataláltak. Jorinda és Joringel rövid időn belül összeházasodtak, és sosem feledték el a virág titkát: hogy a hűség és a kitartás erősebb minden bűbájnál.

És ha valaki ma arra jár az erdőben, talán még mindig meghallja egy fülemüle tiszta dalát. Ez a dal nem a szomorúságról szól már, hanem arról, hogy aki nem adja fel, az megtalálja, akit szeret.