Egyszer régen egy sűrű erdő szélén élt egy szegény favágó a feleségével és két gyermekével, Jancsival és Juliskával. Nehéz idők jártak, éhínség lepte meg a vidéket, alig volt kenyér. Egy este a favágó sóhajtva mondta a feleségének: „Mi lesz velünk? Nem tudom, hogyan etessük a gyerekeket.” A mostohaanya kemény szívvel így felelt: „Holnap kivisszük őket az erdőbe, ott hagyjuk, és talán valaki rátalál, aki etetni tudja.” A favágó szíve majd’ megszakadt, de a nagy ínség miatt elgyengült.

Jancsi és Juliska mindezt meghallotta a padláson. Juliska sírni kezdett, de Jancsi megfogta a kezét és suttogta: „Ne félj! Kitalálok valamit.” Amikor a hold feljött és a ház elcsendesedett, Jancsi kilopózott az udvarra, és fehér kavicsokat gyűjtött a zsebébe. „Holnap majd ezeket szórjuk, és megtaláljuk a hazavezető utat” – nyugtatta húgát.

Másnap a mostohaanya a gyerekeket egy kevés kenyérrel az erdő mélyébe vitte. Jancsi észrevétlenül, lépésről lépésre szórta a fehér kavicsokat. Amikor leültek pihenni, a mostohaanya azt mondta: „Várjatok itt! Mindjárt visszajövünk.” De nem jöttek vissza. Ahogy besötétedett, a gyerekek felnéztek a fényes holdra. „Gyerünk, Juliska, kövessük a kavicsokat!” – mondta Jancsi. A fehér szemecskék csillogtak a holdfényben, mint aprócska csillagok a földön, és szépen hazavezették őket. A favágó örömkönnyekkel ölelte meg gyermekeit, de a mostohaanya morcosan összeszorította ajkát.

Nemsokára elfogyott az utolsó morzsa is, és a mostohaanya még keményebb lett. „Holnap messzebbre megyünk!” – jelentette ki. Jancsi megint kavicsokat akart gyűjteni, de az asszony bezárta az ajtót. Reggel egy darab kenyeret nyomtak a kezükbe. „Vigyázz rá!” – súgta Juliskának Jancsi, majd észrevétlenül morzsákat csipkedett belőle, és a földre szórta. Ám mire vissza akartak térni, a madarak mind felcsipegették a morzsákat. A gyerekek bolyongtak és bolyongtak, három nap és három éjjel, míg gyomruk korgott, lábuk elfáradt, szívük majd’ összeroskadt.

A harmadik napon a fák közül különös látvány tárult eléjük: egy ház, amelynek a teteje mézeskalácsból, az ablaka cukorból, a kerítése ostyából készült. Jancsi és Juliska tátott szájjal álltak, majd óvatosan letörtek egy kis darabot. „Ki rágcsálja a házamat?” – recsegett hirtelen egy hang, és az ajtóban megjelent egy görbe hátú, foghíjas öregasszony. „Ne féljetek, drágáim – ciccegte –, gyertek be, kaptok tejet és palacsintát, majd pihentek egy nagyot.” A gyerekek, akik nagyon éhesek és kimerültek voltak, követték.

Ám az öregasszony valójában gonosz boszorka volt, aki gyerekeket akart becsalogatni. Másnap reggel Jancsit ketrecbe zárta, Juliskát pedig munkára fogta: fát hordasson, vizet melegítsen, söprögessen. A boszorka minden nap azt parancsolta: „Nyújtsd ki az ujjad, hadd lássam, mikor hízol meg eléggé!” Jancsi eszes volt: a ketrecben talált egy vékony csontocskát, és mindig azt nyújtotta a rácson át. A boszorka gyenge szeme nem látta jól, és morgolódott: „Még mindig túl sovány!” De egy reggelen türelmetlenné vált. „Elég volt! Ma sütök!” – csettintette nyelvét, és a sütőkemencét izzítani kezdte.

„Nyisd ki az ajtót, Juliska, és nézd meg, elég forró-e a kemence!” – parancsolta. Juliska tudta, hogy a boszorka csapdát állít, és úgy tett, mintha nem értené. „Hogy kell bemászni?” – kérdezte ártatlanul. „Így, úgy!” – morgott a boszorka, és meghajolva félig bebújt, hogy megmutassa. Ekkor Juliska összeszedte minden bátorságát, meglökte a boszorkát, és ráhúzta az ajtót. A boszorka többé nem árthatott senkinek. Juliska reszkető kézzel felszabadította Jancsit, aki azonnal átölelte húgát: „Megmentettél, okos Juliska!”

A házban kincseket találtak: gyöngyöket, aranyat, drágaköveket. „Ezekkel hazatalálunk és segítünk apánknak” – mondta Jancsi, és a zsebük tele lett a csillogó ékszerekkel. Elindultak, és ahogy a fák ritkultak, egy széles vízhez értek. Nem volt híd, sem csónak. A part közelében azonban úszkált egy nagy, fehér kacsa. „Kiskacsa, kedves kiskacsa, vigyél át minket a túlpartra!” – kérlelték. A kacsa odalebegett, és először Juliskát, majd külön Jancsit vitte át a hátán, mert a gyerekek nem akarták megterhelni egyszerre.

Amint partra léptek, ismerős út tűnt fel előttük. Futottak, futottak, és nemsokára meglátták a kis házukat az erdő szélén. A favágó éppen a küszöbön ült bánatosan, mert a mostohaanya időközben meghalt, és mardosta a lelkiismerete, amiért engedett a rossz tanácsának. Amikor meglátta Jancsit és Juliskát, úgy ölelte őket, mintha soha többé nem akarná elengedni. A gyerekek kipakolták a zsebüket: a gyöngyök és aranyak úgy csillogtak, mint a napfény a patak vizén. „Most már lesz elég ennivalónk, és soha többé nem válunk el egymástól” – mondta Juliska.

Attól a naptól fogva szorgalmasan dolgoztak, okosan gazdálkodtak, és egymásra vigyáztak. A favágó megtanulta, hogy a szeretet és a család többet ér minden kenyérdarabnál, Jancsi és Juliska pedig, hogy bátorsággal és észjárással a legsűrűbb erdőből is kijut az ember. És ha arra jársz, talán még ma is találsz egy fénylő kavicsot az ösvény szélén, amely hazafelé mutat.