Réges-régen élt egy magányos asszonyka, aki nagyon vágyott egy kisgyermekre. Elment egy jóságos javasasszonyhoz tanácsért. Az adott neki egy árpaszemet, és azt mondta: „Vesd el egy cserépbe, és gondozd szeretettel!” Az asszonyka hazament, elültette a magot, és hamarosan egy gyönyörű tulipán nőtt belőle. Amikor a tulipán kelyhe kinyílt, a bibe helyén egy aprócska kislány ült. Olyan picike volt, mint egy hüvelykujj. Az asszonyka örömében elnevezte Hüvelyk Pannának.

Pannának dióhéjból volt a bölcsője, ibolyaszirmok voltak a takarói, s a búzaszálak közt játszott. Vidáman énekelt, és olyan kedves volt, hogy mindenki szerette, aki ránézett. Egyik éjszaka azonban egy vénséges varangyos béka benézett az ablakon, meglátta az alvó lánykát, és felkapta a dióhéjat. „Szép menyecske lesz a fiamnak!” brekegett, és már vitte is Pannát a patakhoz.

A varangy egy széles vízililiom levelére tette a dióhéjat. „Itt vársz, míg rendbe teszem a házat a víz alatt!” mondta, és lemerült bugyogva. Panna felébredt, és megtudta, hogy egy békához akarják adni. Sírt keservesen. A patak halacskái meghallották a sírását. „Szegény kislány!” suttogták, és titokban elrágták a vízililiom szárát. A levél eloldódott, és ringani kezdett az árral.

Panna a derekáról levette finom szalagját, és egy ragyogó pillangóhoz kötötte, aki épp a levele fölött táncolt. A pillangó szívesen segített, és húzni kezdte a levelet a fény felé. A varangy visszatért, de már csak tehetetlenül brekeghetett a parton: Panna messze siklott a vízen.

Nem sokkal később egy kíváncsi cserebogár suhogott le, és felkapta Pannát a levegőbe. Elvitte egy magas fára, és rátette egy nagy zöld levélre. „Milyen csinos!” zümmögte. Ám amikor a többi cserebogár köréjük gyűlt, csúfolódni kezdtek: „Nincs hosszú csápja! Nincs páncélja! Furcsa!” A cserebogár elszégyellte magát, és végül elvitte Pannát egy virág közepébe, aztán magára hagyta.

Eljött a nyár, majd az ősz. Panna bogyókat evett, harmatcseppeket ivott, és levélből készült köpenyben aludt. De amikor beköszöntött a tél, a fű is megfagyott, a madarak elrepültek, és a szél hidegen sírt az ágak között. A kislány reszketett és éhezett. Ekkor egy meleg odúhoz ért: egy mezei egér házához. „Csip-csip, ki vagy te?” kérdezte az egér. Panna illedelmesen bemutatkozott. Az egér megsajnálta. „Gyere, lakj nálam! Csak segíts rendben tartani a házat, és mesélj esténként.”

Panna örömmel segített, és esténként szépen mesélt az egérkének. A szomszédjukban egy tekintélyes vakond lakott, aki nem szerette a napfényt és a madarakat. Egyszer meghívta őket az alagútjába. Büszkén vezette végig őket a sötét folyosón, és közben ezt mormogta: „Itt minden száraz és rendes. Odafent csak zaj és tolakodás van.” Egyszer csak a földön megpillantottak egy madarat – egy fecskét –, aki mozdulatlanul feküdt. „Meghalt,” dörmögte a vakond elégedetten. Pannának azonban összeszorult a szíve. Amikor a vakond és az egér elment, visszalopódzott, a zsebkendőjéből takarót csinált, meleg szénát hordott, és lágyan megsimogatta a madár fejét. Akkor vette észre, hogy a fecske nagyon gyenge ugyan, de még lélegzik.

Panna napokon át ápolta. Hozott neki vizet fűszálon, és morzsát a saját vacsorájából. A fecske lassan megnyitotta a szemét. „Kicsi barátom,” csiripelte halkan, „te mentetted meg az életem.” Panna mosolygott. „Pihenj, tavaszig veled maradok.” Amikor eljött a tavasz, a fecske elég erős lett, hogy repüljön. Felröppent a fény felé, és Pannát is hívta: „Gyere velem a kék égre!” De a kislány nem akarta cserbenhagyni az egérkét, aki befogadta, így ott maradt.

A vakond egyre többször látogatta őket. El volt ragadtatva Panna ügyességétől és kedvességétől, és megkérte a kezét. Az egér örömében máris készítette a hozományt. Panna megszeppent. A vakond föld alatti házában soha többé nem láthatná a napot, nem hallhatná a madarak énekét. Mégis, hálából nem mert ellent mondani, és a nyár végére kitűzték a lakodalmat.

Amikor eljött az esküvő napja, Panna titokban kiment a mezőre, hogy még egyszer elbúcsúzzon a naptól és a virágoktól. „Bárcsak maradhatnék a fényben!” suttogta. Ekkor ismerős szárnycsapás suhogott meg a levegőben. A fecske volt az, akit ápolt! „Kicsi barátom! – csiripelte. – Gyere velem délre, a meleg, virágos tájakra! Ott boldog lehetsz.”

Panna felkapaszkodott a fecske hátára, szorosan megfogta a puha tollakat, s a madár felvitte őt a felhők fölé. Hegyek és tengerek fölött repültek, míg a levegő illatos és meleg nem lett. Végül egy kert fölé értek, ahol fehér márványoszlopok között ezer virág nyílt. A fecske egy hófehér jácintra tette Pannát. A virág kelyhéből egy apró ifjú lépett elő: koronát viselt, vállán finom szárnyak rezegtek. Olyan kicsi volt, mint Panna.

„Üdvözöllek a virágok országában!” mondta a kis király. „Én vagyok e kert ura. Sosem láttam nálad kedvesebb teremtést. Lennél a feleségem?” Panna örömében elpirult, de a szíve hangosan igent mondott. A virágkirály intett, és két áttetsző szárnyat hoztak Pannának. Ráerősítették a vállára, s ő, aki eddig is könnyű volt, most a levegőben lebegett, mint a pillangó.

„Mostantól legyen a neved Maja,” mondta a király mosolyogva, „mert a májusi virágokhoz illesz a legjobban.” A kerti nép énekelni kezdett, a méhek zümmögtek, a lepkék táncoltak. Panna – vagyis Maja – boldogan élt új otthonában, ahol mindig sütött a nap, és minden virágban barátokra talált.

A fecske pedig, amikor ősszel visszarepült az északi tájakra, megpihent egy ablak párkányán, és eldalolta az ott lakóknak, hogyan szabadult meg Hüvelyk Panna a sötét alagutakból, és hogyan talált rá a fényre, a szabadságra és a szeretetre.