Hupp, a kicsi nyuszi, nagy, puha fülekkel ugrándozik a réten. A reggeli eső után a fű csillog, a föld illata friss, a pitypangok mintha mosolyognának. Hupp egy fonott kosárban ropogós répákat visz a nagymamának. A nap melegen süt, a tócsák apró tükrök, amelyekben a felhők fehér csíkjai libbennek. Hupp füle pattog, mert nagyon siet.

Az ösvény végén azonban hatalmas pocsolya terül el, mint egy kis tó. A víz szélén békák üldögélnek, és hallgatják, ahogy a cseppek még csurrannak az ágakról. A sás levelei bólogatnak. Hupp megáll. A pocsolya széles, átugrani nem lehet.

Ekkor érkezik Cini, a kisegér, a hóna alatt egy képeskönyvvel. Majd megérkezik Bubu, a teknős, lassan, komolyan, mint egy guruló házikó. Panka, a katicabogár köröz a víz fölött, pöttyös szárnyán csillog a napfény. Mindannyian az ösvényen szeretnének továbbmenni. De a pocsolya azt mondja: csak vízen át!

– Jaj, most mit tegyünk? – panaszkodik Cini. – A nagymamám várja a mesét. – És én? – sóhajt Bubu. – Ma szeretnék a tiszta fűben szundítani. – Én meg szeretnék új virágokat számolni – zizeg Panka. – Segítek! – mondja Hupp, és fülei vidáman felállnak.

Hupp először egy nagy lapulevelet tol a vízre. – Csónak! – kiáltja. Cini rááll, de a levél lassan lebillen, és egy halk cuppanással elsüllyed. Cini szökken egy kavicsra, a bajuszán vízcsepp rezeg, aztán nevetni kezd. – Nem baj – mondja Hupp. – Próbáljuk másképp! Dolgozzunk együtt!

Panka felrepül magasra. – Ott! – mutat egy vastag, de könnyű ágra, amelyet a szél letört. Hupp és Bubu együtt húzzák az ágat, halkan csikordul a földön. Cini addig lapos és kerek köveket keres, olyanokat, amelyek nem billegnek. – Ezekből lépcső lehet – mondja. A part mentén fenyőtobozokat is gyűjtenek, és széles lapuleveleket, hogy a láb ne legyen sáros.

Kezdődik az építés. Hupp a köveket sorba rakja, mint kis szigeteket. Bubu a nehezebb darabokat tolja a helyükre, a páncélja csak finoman koppan. Cini az ágat a kövekre fekteti, Panka pedig figyel és irányít: – Még egy kő balra! – Jó így! – Lassan! A pocsolya türelmesen locsog, mintha kíváncsian figyelné, mi készül itt.

Amikor az ág a helyére kerül, hirtelen megbillen, és egy apró csiga, Pötyi, majdnem lecsúszik róla. – Jaj! – szusszan Cini. Hupp a mancsával megtámasztja az ágat, Bubu pedig két villa alakú gallyat talál, és a híd két oldalához nyomja. – Most már stabil – mondja, és mosolyog. Panka egy szirommal letörli Pötyi hátáról a vizet. – Minden rendben – kacsint.

Eljön a próba ideje. – Először én, mert nehéz vagyok – jelenti ki Bubu. Lassan, nagyon lassan átballag, az ág nem mozdul. – Hurrá! – tapsol Cini. Aztán Cini lép rá, pici lépésekkel, majd Panka repül át, csak úgy, játékból. Hupp veszi a kosarat, és utoljára ő is átmegy. Az ág alatt a víz csobban egyet, aztán megnyugszik.

A másik oldalon egy sünmama áll három szúrós, kíváncsi sünivel. – Köszönjük a hidat – szuszogja. Egy sorban, tipegve, bátran átkelnek. A békák brekegnek, mintha tapsolnának, a nádas susog. Mindenki mosolyog.

Hupp leteszi a kosarat. – Együnk! – mondja, és ropogós répát oszt. Cini a könyvéből képet mutat a hidakról. Bubu kényelmesen a páncéljának dől, Panka pedig egy apró virágszirmot tűz az ág végére zászlónak. – Legyen a neve Baráti Híd – javasolja Hupp. – Legyen! – kiáltják egyszerre.

Amikor továbbindulnak, a híd ott marad, és várja az arra járókat. Azóta, ha eső esik, senki sem ijed meg a nagy pocsolyától. A Baráti Híd segít mindenkinek, lábnak, mancsnak, tappancsnak és pöttyös szárnynak is. Hupp pedig boldogan ér a nagymamához, aki megöleli, és megkérdezi, mi tartott soká. – Csak segítettünk – mondja Hupp. – És ez jó érzés.