Élt egyszer egy asszony két lánnyal. A saját lánya lusta volt, a mostohalánya pedig szorgalmas és szelíd. A szorgalmas lány minden nap a kút mellett ült és font. Annyit dolgozott, hogy egyszer megszúrta az ujját, és az orsója véres lett. Meg akarta mosni, de az orsó belecsobbant a mély kútba.

A lány nagyon elszomorodott, és utánanézett. Nem látta sehol az orsót, ezért bátorságot gyűjtött, és belebukfencezett a kútba. De nem ért vízbe: puha, zöld rétre érkezett, ahol meleg napsütés ragyogott.

Ahogy sétált, egy kemencéhez ért. A kemencéből kis kenyerek szóltak: „Végy ki minket, végy ki, különben megégünk!” A lány óvatosan kivette a kenyereket, és szépen sorba rakta őket. „Köszönjük!” susogták a kenyerek.

Továbbment, és egy telis-tele rakott almafához ért. Az ágak majd leszakadtak a piros almáktól. A fa megszólalt: „Rázz meg, rázz meg, olyan érettek vagyunk!” A lány megrázta az almafát, mindet felszedte, kupacba tette, és hálásan intett a fának.

Nem sokra rá egy kis házhoz ért. Az ablakból egy öreg asszony nézett ki. A foga nagy volt, az arca ráncos, de a szeme meleg és jó. „Jó napot, gyermekem” – mondta. „Én vagyok Holle anyó. Ha nálam szolgálsz, rendben tartod a házat, és minden reggel jó erősen megrázod az ágyamat, hogy a pihék szálljanak, akkor hó hull a világban. Jól bánok veled.”

A lány udvariasan bólintott. Takarított, söpört, főzött, és minden reggel úgy rázta a dunyhát, hogy a pihék táncolva repültek. Odafönt hó hullott ilyenkor, és a lány tudta: jó munkát végez. Holle anyó szerette őt, mindig kedvesen szólt hozzá, és sosem hagyta éhesen.

Eltelt egy idő, és a lány egyszer csak elszomorodott. „Hiányzik az otthonom” – mondta. Holle anyó észrevette. „Jól szolgáltál” – szólt mosolyogva. „Hazakísérlek, és megkapod a jutalmadat.” Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vitte.

Amint a lány kilépett a kapun, aranyeső hullott rá. Csillogó arany lepte be a haját, ruháját, s még az elveszett orsó is a kezébe pottyant. „Ez a szorgalmad jutalma” – mondta Holle anyó.

A lány hazatért. A kapuban a kakas így kukorékolt: „Kukurikú! A mi aranyleányunk hazajött már!” A mostohaanyja és a lusta lány nagyon irigyek lettek. „Te is menj a kúthoz, és csináld ugyanazt!” – mondta az asszony a lustának.

A lusta lány is a kúthoz ment, de nem szeretett dolgozni. Ő is beugrott, és a rétre ért. A kemence kérte: „Végy ki minket!” – „Nem akarom megégetni a kezem” – felelte, és továbbment. Az almafa kérte: „Rázz meg!” – „Neeem, még a hajamra potyogna” – morogta, és elsétált.

Holle anyó házához érve elvállalta a szolgálatot, de hamar megunta. Lassan söpört, a dunyhát alig rázta, így alig hullt hó a világra. Holle anyó végül így szólt: „Nem való ez neked. Indulj haza.”

Elvezette a lányt ugyanahhoz a kapuhoz. De amikor a lusta kilépett, nem arany esett rá, hanem ragadós, fekete szurok csöpögött a ruhájára és a hajára. „Ez a tunyaságod következménye” – mondta Holle anyó. A szurok nem jött le róla soha többé.

Amikor hazaért, a kakas így kukorékolt: „Kukurikú! A mi szurokleányunk hazajött már!” A mostohaanya bosszankodott, de mit tehetett? A szorgalmas lány pedig békében élt tovább, mert mindenki tudta: aki segít, jószívű és kitartó, azt a világ megjutalmazza.