Egyszer régen, egy hideg téli napon a királynő az ablaknál varrt. Az ablak kerete fekete volt, mint az ébenfa, odakint pedig sűrű pelyhekben hullott a hó. A királynő megszúrta az ujját, és három apró vércsepp hullott a hófehér párkányra. „Bárcsak lenne egy kislányom, akinek bőre fehér, mint a hó, ajka piros, mint a vér, és haja fekete, mint az ében!” – kívánta. Kívánsága teljesült: megszületett Hófehérke. De nem sokkal ezután a jó királynő meghalt, a király pedig idővel új feleséget vett. Az új királyné gyönyörű volt, de nagyon hiú és irigy.

A királynénak volt egy különös tükre, amelyhez gyakran így szólt: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” A tükör mindig ezt felelte: „Királyné, te vagy a legszebb a vidéken.” Így telt az idő, Hófehérke cseperedett, és mikor hétéves lett, olyan szép volt, mint a hajnal. Egy napon azonban a tükör ezt mondta: „Királyné, te szép vagy, szép igazán, de Hófehérke szebb tenálad.” A királyné szíve megtelt haraggal és irigységgel, és elhatározta, hogy megszabadul a kislánytól.

Magához hívatta az udvari vadászt. „Vidd Hófehérkét az erdőbe – parancsolta –, és... tüntesd el! Bizonyítékul hozz vissza valamit.” A vadász elvitte a remegő kislányt a sűrű, sötét erdőbe, de mikor Hófehérke könyörgő szemébe nézett, megsajnálta. „Fuss, kislány, fuss, és ne gyere vissza a várba! Én nem bántalak” – suttogta. A vadász elengedte Hófehérkét, és egy vadkant ejtett el, hogy a királynénak bizonyítékot vigyen. Hófehérke egyedül maradt az erdőben, madarak csipogtak, ágak recsegtek, de ő bátor volt, és addig ment, amíg egy apró házikóra nem bukkant.

A ház a hegyoldalban állt. Odabent minden picike volt: hét kis szék, hét kis tányér, hét kis bögre, hét kis ágyacska egymás mellett. Az asztalon kenyér és zöldség állt. Hófehérke nagyon éhes és fáradt volt, evett mindegyik tányérból egy‑egy falatot, ivott egy‑egy kortyot, aztán lefeküdt a hetedik ágyba, mert az illett hozzá a legjobban, és mélyen elaludt.

Este hazatért a ház hét gazdája: hét törpe, akik a hegyekben bányásztak aranyat és ékköveket. Látták, hogy valaki járt náluk, és nagy csodálkozva nézték a kis vendéget. „Micsoda szép kislány!” – suttogták. Hófehérke felriadt, szégyenlősen elmondta, mi történt vele. A törpék megsajnálták. „Maradj nálunk, Hófehérke – mondták –, ha rendben tartod a házat, főzöl, mosol és varrsz, mi meg vigyázunk rád.” Hófehérke boldogan beleegyezett, és hamarosan otthon érezte magát a kedves, dolgos törpék közt. A törpék azonban minden reggel így intettek: „Ne engedj be senkit, amíg mi a bányában vagyunk! A mostoha királyné ravasz és gonosz.”

A palotában a királyné ismét a tükör elé állt. „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” A tükör így felelt: „Királyné, te szép vagy, szép igazán, de a hegyek mögött, a törpék házában Hófehérke szebb tenálad.” A királyné dühében álruhát öltött: vándor árusasszonnyá változott, és elindult a hegyek közé. Ravaszul bekopogott a házba. „Szép holmikat hoztam, csinos fűzőt, csinos szalagot!” Hófehérke kinyitotta az ajtót, mert jónak látta az asszonyt. „Hadd fűzzem meg szépen a ruhádat!” – hízelgett az. De a fűzőt olyan szorosra húzta, hogy Hófehérke levegőt sem kapott, és elterült. Szerencsére a törpék hamar hazatértek, elvágták a szorító szalagot, és Hófehérke újra lélegzett. „Mondtuk, ne engedj be senkit!” – figyelmeztették.

A királyné otthon újra a tükörhöz fordult, és amikor megtudta, hogy Hófehérke még él, még dühösebb lett. Másnap új alakot öltött, és egy szép, csillogó fésűt mérgekkel kente be. Vándorasszonyként ismét bekopogott. „Nézd, milyen gyönyörű fésű!” Hófehérke habozott, de a fésű olyan szép volt, hogy engedett. Ahogy a hajába tűzték, azonnal elalélt és a földre zuhant. A törpék estére megint megmentették: kihúzták a fésűt, és Hófehérke magához tért. „Akárki is az, harmadszor is eljön – mondták komolyan. – Ne nyiss ajtót senkinek.”

A királyné azonban nem nyugodott. Most egy szép piros almát varázsolt álnok csapdává: egyik fele ártalmatlan volt, a másikban méreg lapult. Vén kofának öltözve megint elment a hegyek közé, és az ablakon át kínálta a gyümölcsöt. „Nem nyithatok ajtót” – felelte Hófehérke. „Nem is kell – kuncogott az asszony –, nézd, én is eszem belőle.” Beleharapott a fehér felébe, Hófehérke pedig, mert az alma illatos és csábító volt, beleharapott a piros felébe. Abban a pillanatban összerogyott. Hiába siettek haza a törpék, nem találták a baj nyomát, és nem tudták feléleszteni. Sírtak és gyászoltak.

Mivel Hófehérke olyan szép volt, mintha csak aludna, a törpék nem akarták a földbe tenni. Készítettek neki egy üvegkoporsót aranybetűkkel: „Itt nyugszik Hófehérke.” Váltva őrizték, a madarak is leszálltak a közeli ágra, mintha vigasztalnák. Egy napon arra lovagolt egy ifjú királyfi. Meglátta a koporsóban a lány arcát, és úgy megindult a szíve, mintha régóta ismerné. „Adjátok nekem ezt a koporsót – kérte a törpéket –, becsben tartom, és mindig tisztelettel őrzöm.” A törpék látták, hogy a királyfi szíve igaz, és odaadták.

A szolgák felemelték a koporsót, de az erdei ösvényen megbotlottak egy gyökérben. A rázkódástól Hófehérke torkából kicsúszott a falatnyi almaszem, és a lány felnyitotta a szemét. „Hol vagyok?” – suttogta. „Nálam, és ha megengeded, velem maradhatsz örökre” – felelte boldogan a királyfi. Hófehérke elmosolyodott, és igent mondott.

Nemsokára nagy lakodalmat rendeztek a királyfi országában. Mindenkit meghívtak, még a mostoha királynét is. Az a tükörhöz sietett: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” A tükör így felelt: „Királyné, te szép vagy, szép igazán, de a fiatal királyné ezerszer szebb tenálad.” A királyné dühösen és kíváncsian elment a lakodalomba, és mikor meglátta, hogy a menyasszony Hófehérke, elsápadt, sápadtabb, mint valaha.

De ott, ahol igazság uralkodik, a gonoszság nem maradhat büntetlen. A mostoha királynét keményen megbüntették, és soha többé nem árthatott senkinek. Hófehérke és a királyfi pedig szeretetben és békében élt tovább. A hét törpe gyakran járt hozzájuk vendégségbe, és a palotában mindig akadt hely a régi barátoknak. Így lett vége a hiúság és irigység történetének, és így győzött a jóság és az igazság.