Egyszer volt egy fiatal fiú, Hans. Hét esztendőn át szorgalmasan dolgozott a gazdájánál. Amikor letelt az idő, a gazda egy nagy, fejnyi aranyrögöt kötött egy kendőbe, és Hans kezébe adta.

– Köszönöm, gazdám! – mosolygott Hans, és útnak indult, hogy hazatérjen édesanyjához.

A csomó nagyon nehéz volt. Hans izzadt, szuszogott, mégis dudorászott: – Haza megyek, haza megyek!

Egyszer csak elszáguldott mellette egy férfi a lován. Hans elámult.

– Milyen könnyű lehet lovon menni! – sóhajtott.

A lovas megállt. – Cseréljünk! – mondta Hans. – Az én aranyamért add ide a lovadat!

A lovas nevetett, de végül belement. Hans felpattant a lóra. Csakhogy a ló megugrott, Hans leesett a porba.

Ekkor arra ballagott egy paraszt egy kövér tehénnel.

– A ló bizony ráz, fiam – mondta. – De a tehén tejet ad, vajat ad. Sokkal jobb!

Hans felcsillant: – Cseréljünk! A lovat a tehénért!

Így lett Hansnak tehene. Nagyon büszke volt. Meg is próbálta megfejni egy árnyas fa alatt, de a tehén nem adott tejet. Aztán még meg is rúgta.

– Jaj! – kiáltotta Hans, épp akkor, amikor egy mészáros érkezett egy röfögő malaccal.

– Rossz tehén ez – mondta a mészáros. – De a malac finom hús, és könnyű vezetni.

– Cseréljünk! – lelkesedett Hans. A tehénért kapott egy malacot.

Hans vidáman baktatott tovább, a malac után kötve a kötelet. Nem sokkal később egy férfi súgva így szólt hozzá:

– Hallottam, hogy a szomszéd faluban elloptak egy malacot. Vajon nem ez az?

Hans megrettent. – Jaj, bajba kerülhetek!

– Nézd csak – mondta a férfi –, nekem itt egy kövér libám van. Senki sem keresi. Cseréljük el, és nem lesz gondod.

Hans megkönnyebbült. – Cseréljünk! – mondta, és már libát vitt tovább.

A nap sütött, a liba tolla fehéren csillogott. Hans megint dudorászott. Hamarosan szembejött vele egy köszörűs, aki késeket élezett, és csilingelt az aprópénz a zsebében.

– Te aztán jól keresel! – ámult Hans.

– Bizony, fiam – kacsintott a köszörűs. – Aki köszörűs, annak mindig cseng a pénz. Ha volna egy köszörűköved, te is így járnál.

– Ó, bárcsak lenne! – sóhajtott Hans.

– Nézd, nekem van egy régi köszörűkövem és egy kis élezőkövem. Odaadom a libádért – ajánlotta a mester.

Hans rögtön rábólintott. – Micsoda szerencse! – nevetett. Elcserélte a libát a két kőre.

Ment tovább, de a kövek bizony nehezek voltak. Vállát nyomták, kezét húzták. Mégis mosolygott: – Most már mesterségem is van!

Egyszer megállt egy kútnál, hogy igyon. Letette a köveket a kút peremére. Csakhogy a nagy kő megcsúszott, belezuhant a vízbe. Utána pottyant a kicsi is: csobban!

Hans először tátott szájjal nézett, aztán felnevetett.

– Milyen nagy szerencse! – kiáltotta. – Most már semmi nem húz! Szabad vagyok, könnyű vagyok, mehetek egyenesen anyámhoz!

És Hans, üres kézzel, de tele örömmel és dallal, hazasétált. Útközben így gondolta: – Minden csere jót hozott. Milyen szerencsés vagyok!

És ha útközben valaki megkérdezte volna tőle, hogy nincs-e semmije, Hans csak vállat vont volna és mosolygott: – Dehogy nincs! Könnyű szívem van, az a legnagyobb kincs.