Fecskevárosban tavasszal a háztetők fölé fecskék rajzoltak hurkokat, a főtéren pedig színes plakát hirdette: Fecskevárosi Váltó – akadálypálya, közösségi csapatok, nevetés és dobogó! Lili megállt a plakát előtt, és olyan szélesen mosolygott, hogy a szeplői is mintha tapsoltak volna.

– Idén mi leszünk a Fecskék csapata! – jelentette ki. – A legfürgébbek, a legbátrabbak, a legjobban kanyarodók!

Misi, aki mindig mindent megjegyzett a városról, a fák ágairól és a padok színeiről, rögtön elő is vette a ceruzáját. A füzetlapján egy kicsi térkép kunkorodott: a park, a sétány, a híd a sekély dísztó felett, és a végén a pálya, ahol a nézők úgy fognak kiabálni, mint száz szélcsengő.

– Ha a harmadik kanyar után balra fordulunk a platánnál, eljutunk a keskeny pallóhoz – magyarázta. – De a sárga pad mellett jobban tapad a cipő.

– Nem is félek a pallótól – vágott közbe Noémi, aki bármiből tudott egyensúlyozó-kirándulást csinálni, még a járdaszegélyből is. – A szél csak segít, hogy rúgjam a lábam.

– Én leszek a hajrá – mondta Ákos, aki hosszú lábaival úgy lépett, mintha a föld maga gurítaná alá az utat. – A hajrát szeretem. Ott zúg a levegő a fülemben, mint egy gyorsvonat.

Barka néni, a testnevelő, megsimította a Fecskék kék mezeit. Minden mez vállán egy picike, fehér fecskét varrtak túlméretezett szárnyakkal, hogy még messziről is látszódjon, melyik csapat suhan át a kanyarokon.

– A váltó nem csak lábról szól – intette őket nevetve. – Ritmusról is. Találjatok ki egy titkos ritmust. Ha megtorpan valaki, a többiek tapsolják vissza!

A Fecskék a fűbe ültek, és izgatottan ütögették a térdüket. Végül megszületett a csapatrizmus: csitt-csatt, csitt-csatt – két gyors, egy lassú. Misi fülén apró, zöld hallókészülék csillogott a napfényben; ő mondta, hogy a ritmus jobb, mint a síp, mert puha, mint a levelek.

A rajtnapon a főtér megtelt illatokkal és lármával. Kürtőskalács pirult, vattacukor kavargott a levegőben, a gyerekek csíkos léggömbjei megtáncoltatták a fényeket. A pályát sárga szalagok, zsombékba tett bóják és krétával rajzolt fecskék jelölték. A váltóbot fényes, lakkozott henger volt, a végén egy apró fecske-matricával.

A rivális, a Villámok csapata sorakozott mellettük. Dominik, a csapat vezére neoncipőben topogott. A cipő orrán miniatűr villámjelek futottak, mintha tényleg szikrázna.

– Készen álltok, Fecskék? – kérdezte félmosollyal. Nem gúnyból, hanem úgy, mintha valami finom tortát ígérnének neki.

– Készen – bólintott Lili. A gyomrában egyszerre izgága pillangók és alvó kövek telepedtek. Szerette ezt az érzést.

A síp rikoltott, mint egy ébresztett rigó, és Lili kilőtt. A rajtvonal mögött állt addig nyugodtan, de most a lábai úgy pattantak, mintha rugók bújtak volna a bokájába. A krétavonalak fehér folyóként kanyarogtak a lába alatt, a közönség zaját a szél összekeverte a saját lélegzetével.

Az első kanyarnál a Villámok már fél fejhosszal előrébb jártak. Lili nem figyelt rájuk, csak a levegőbe karcolt titkos ritmust hallotta: csitt-csatt, csitt-csatt. A hosszú egyenes végén lengette a kezét, és a váltóbot úgy simult a tenyeréből Misi kezébe, mintha mindig oda készült volna.

Misié volt a kacskaringós szakasz a parkban. A sétány mellett tömött bokrok álltak, közöttük szalagok kacagtak. Az egyik zászló azonban a szél miatt lecsúszott a pálcájáról, és elgurult a fűbe. Egy kis ösvény nyílt kelet és dél felé is.

– Bal vagy jobb? – mormolta Misi, és közben a talpával érezte, hogy az egyik irány puhább. Emlékezett a próbanapokra: három lépés a platánig, aztán még öt a kis kék padig. A platán ott állt, mintha meg se mozdult volna száz év alatt. Misi balra fordult. Két lépés után ssss – a fokhagyma formájú sárfolt összecuppant a cipője alatt. Még kettő, és a cipő leragadt.

A bal cipője a fűben maradt, Misi pedig zokniban csúszva vicces labdázásba kezdett, de nem engedte el a váltóbotot. A közönség zúgott, valaki felkiáltott, valaki nevetett, és a Fecskék a pálya széléről azonnal rátörték a csapatrizmust: csitt-csatt, csitt-csatt! Misi belül együtt tapsolt velük. A zoknija gyorsabb volt, mint gondolta, és a figyelme is; a sár mögött keményebb ösvény jött, és már ott is volt Noéminál.

Noémi karja úgy nyúlt a botért, mint egy ágra készülő madáré. Egy pillanatra találkozott Misi tekintetével, és látta benne a fényt, amit csak akkor lát az ember, ha túljutott egy apró viharján.

– Meglesz – lehelte.

A palló a dísztó felett fénylett. Vékony volt, mint egy új ceruza, és alattuk a víz csillogott, mintha csiklandós pikkelyekből lenne. A Villámok közben már a túlparton jártak. Dominik hátranézett, és egy pillanatig úgy nézett Noémi felé, mintha arcán valódi villám suhan át: nem harag, hanem azt kérdezte némán, hogy: Kibírod?

Noémi felment a pallóra. A szél kisujjal lökdöste. A saját lábára figyelt; a vállán a fehér fecske mintája mintha lebbenni kezdett volna. Egyensúlyozott. A teste apró mozdulatokkal igazított, a karja a levegőt kóstolta. A közönség elhalkult. Csak a víz finom csobbanásai és a Fecskék ritmusa hallatszott a távolból: csitt-csatt, csitt-csatt.

A palló végén egy huncut deszka megnyikordult. Noémi lába kicsit megcsúszott, de ő bele is táncolt a mozdulatba. Úgy, mint amikor a járdaszegélyen véletlenül hibázik, és attól lesz igazán különleges a produkció. A túlparton újra erősen fogta a váltóbotot, és már futott is Ákos felé.

Ákos úgy állt a váltózónában, mintha a föld a barátja lenne, aki azt suttogja: indulj csak, kísérlek. A bot a kezébe csusszant, ő pedig megindult a hosszú hajrára, a rét felé, ahol a szél mindig vidámabb. Hátrányban voltak. A Villámok utolsó embere, Dominik már feltűnt a távoli kanyarban.

– Hajrá, Ákos! – kiáltotta Lili, és a hangja olyan volt, mint a napra tett üveg, ami visszaveri a fényt. – Fecs-ke-rít-mus!

A szurkolók felvették: csitt-csatt, csitt-csatt. A taps olyan lett, mint a szél ütögette ablak. Ákos lépései a ritmusra illeszkedtek. Nem rohamozott ész nélkül; vitte a hang, vitte a vállán lobogó kék mez. A hajában a levegő sípolt, a bokája rugózott, a torka nem szorult. A sarka alatt a fű engedett, a cipője talpa pedig simított egyet rajta, mint egy kefe.

Az utolsó kanyarnál befordult Dominik mellé. A nézők felálltak. Két színes folt a zöld mező szélén, két lélegzet, két ritmus. Dominik szemének sarkában apró somolygás ült; ezt szerette ő is: a pillanatot, amikor még bármi lehet. Ákos hallotta a csapatrizmust és a saját szívét, és pici lépésekkel kezdte rövidíteni a kanyart. Nem vágott, nem szabálytalanul, csak olyan közel futott a krétavonalhoz, hogy a talpa fehér port csiklandozott.

– Most! – suttogta, de nem is ő mondta, hanem a lába.

Az utolsó öt lépés úgy történt, mintha a város összes fecskéje egyszerre lendítette volna előre. A célvonal felé egymás mellett bukkantak. Kiáltás, dobbanás, csussz – a célfotó fekete-fehér csíkjai közé egy apró, fehér fecske-matrica villant, és a bíró felemelte a kezét: a Fecskék egy fél szívdobbanással előbb értek célba.

A pálya zúgott. Barka néni a levegőbe emelte a karját, és a Fecskék összeölelkeztek. Misi zoknija sáros volt és győztes. Noémi hajába egy fűszál akadt, amit megtartott emléknek. Lili azt mondta, hogy a gyomrában most csak táncos pillangók vannak, egyetlen alvó kő se. Ákos pedig érezte, ahogy a mellkasában a szív a csapatrizmust veri, mintha a világ legjobb dobfelszerelésévé változott volna.

Dominik odalépett hozzájuk, és olyan szélesen mosolygott, hogy a neoncipő sem volt nála feltűnőbb.

– Klassz hajrá – mondta. – Szerintem a pallónál egy pillanatra azt hittem, hogy ti vagytok a levegő. Gratula.

Ákos kezet nyújtott. – A cipőd is gyors. – Kölcsönösen nevettek.

A díjátadó nem volt fennkölt, csak kedves. Egy jól megfaragott, fából készült fecske pihent egy kék talapzaton. A Fecskék a csapat nevét súgták rá, mintha ezzel életet adtak volna neki. A közönség még egyszer felpattant egy utolsó csapatrizmusra, csak játékból: csitt-csatt, csitt-csatt!

Később, a szökőkút szélén ülve Lili visszaszerezte Misi cipőjét, amit egy segítőkész önkéntes hozott a sárból. Misi a fűre tette, és a nap melegétől gyorsan megszáradt. Dominik odalépett, és kihúzott egy sárga fűzős madzagot a táskájából.

– Cserélünk egyet? – kérdezte. – Emléknek.

Misi bólintott, és ettől kezdve a bal cipője egyik fűzője sárga lett, a másik kék.

A Fecskék együtt sétáltak haza. A főtér lassan elcsendesedett, de a levegőben még sokáig ott lebegett az illat: kürtőskalácsé, fűé, festéké, és valami egészen különlegesé, ami csak akkor keletkezik, amikor négy barát úgy fut, mintha egy madár lenne. Lili még hátranyúlt, és a mezén a fehér fecske szárnyait megsimogatta. Úgy érezte, ez a nap nemcsak a dobogóról szólt, hanem arról a pillanatról is, amikor a ritmus egyszerre talált rájuk.

– Ősszel levélkupa – szúrta közbe Noémi, és ugrándozni kezdett a járdaszegélyen, mint egy akrobatikus mókus. – Ott is lesz palló, ugye?

– Lesz, és még több kanyar – felelte Barka néni, aki időközben hozzájuk csapódott. – A város teli van olyan helyekkel, amik futni hívnak.

Ákos a kezeit a zsebébe süllyesztette, és óvatosan vitte a kis fából faragott fecskét. Misi előre hajolt, hogy még egyszer ránézzen a térképére. A rajzolt kanyarok mosolyogtak rá vissza.

– Csitt-csatt? – kérdezte Lili, csak úgy, halkan.

– Csitt-csatt – feleltek mind a négyen, és a járdán úgy verődött vissza a hang, mintha a kövek is velük tartottak volna.