Egy régi udvarban, ahol a kakas minden reggel nagyot kukorékolt, a tyúkok pedig serényen kapirgáltak, történt egyszer valami igen kicsi dolog. Olyan kicsi, hogy alig érdemelte meg, hogy szó essen róla.

Az egyik tyúk este a süveggerendán ült, tollászkodott egy kicsit, ahogy a tyúkok szoktak. Szépíteni akarta magát, mert ki ne szeretne rendezett tollazatban aludni? „Egy toll nem a világ” – gondolta, és csipp, ki is húzott egyetlen pici, laza tollat a melléből. A toll libbent egyet, és puhán a földre hullott. A tyúk erre jólesően összegömbölyödött, a fejét a szárnya alá dugta, és elaludt.

A mellette ülő szomszéd tyúk azonban félálomban észlelte a moccanást. Nem látta pontosan, mi történt, csak valamit hallott. Reggel első dolga volt odasúgni a szemközti ülőkére: „Hallottad? Az egyikünk annyira hiú, hogy a kakasnak akar tetszeni. Ki is húzott magából egy tollat! Saját fülemmel hallottam, és majdnem saját szememmel láttam.”

A harmadik tyúk, aki ezt hallotta, nagyot kerekített a szemén. „Egy tollat? Ugyan már! Kettőt is kiszedett, ott, a mellén! Micsoda bolondság, csak hogy felhívja magára a figyelmet!” És már ment is tovább, hogy a baromfiudvar másik sarkában elmesélje.

A negyedik tyúk, akihez a hír érkezett, még hozzá is tette a maga kis kotkodácsolását: „Kettő? Én úgy tudom, öt tollat tépett ki! Ötöt a melléből, és szinte vérzett is! Csak hogy a kakas utána csodálattal kukorékoljon. Hát van ilyen hiúság!” Erre már a kacsák is felkapták a fejüket a tó partján.

„Kot-kot-kot, öt toll?!” horkantott fel a gácsér. „Ez aztán hallatlan! Az én feleségem mondja, hogy nem is egy tyúk volt, hanem legalább öt, akik mind követték a rossz példát. Öt tyúk, és mindegyik öt tollat! Gondoljátok csak meg, micsoda butaság!” A kacsa totyogott tovább, és ahogy útközben találkozott a pulykával, már így szólt: „Hö-hö, hallottad? Öt tyúk csúfosra csipkedte magát a hiúság miatt!”

A pulyka erre felborzolta a tollát: „Ez megbotránkoztató! Én pedig úgy hallom, hogy nem is csak öt, hanem hetet emlegetnek, és nemcsak csipkedték, de kopaszra tépték magukat! A szerelem és a hiúság! Hova jut a világ?” A fán üldögélő bagoly mindezt figyelmesen hallgatta.

„Hu-hu, rend és bizonyosság kell” – huhogta a bagoly, aki a hírek nagy tudósa hírében állt. „Én azt mondom, ez egészen biztos! Heten kopaszra tépték magukat a kakas kedvéért, hideg lett, némelyikük meg is fázott! Írjátok csak meg mindenkinek!” A gerendán ülő galambok bólogattak, és már röppentek is a tetőre, aztán a szomszéd udvarra.

„Turrr, turrr! Szomszédék! Hallják? A túloldalon nagy baj van! Egy egész udvar tyúkjai megőrültek a hiúságtól!” – turbékolta az első galamb. „Többen csupaszra tépték magukat, sőt, hallani vélem, hogy némelyik bele is betegedett!” A szomszéd udvar kakasa erre felugrott a trágyadombra, kidüllesztette mellét, és teljes torkából hirdette: „Kukurikú! Halljátok mind! A világ rossz úton jár! A tyúkok hiúsága határtalan! Ez így van, ez bizony igaz!”

Most már nem csak az udvarban beszélték. A kapu előtt megállt egy ember, aki szeretett híreket gyűjteni. Meghallotta a kakas szavait, a galambok turbékolását, a pulyka felháborodását, és a bagoly komoly huhogását. „No lám” – gondolta –, „ebből cikk kerekedik.” Otthon az asztalhoz ült, és megírta: „Baromfiudvari erkölcsromlás! Hetek példátlan hiúsága! Tyúkok kopaszra tépik magukat a kakas tetszéséért – követendő vagy elrettentő példa? Megfázás, tüsszögés, rendetlenség! Ez egészen bizonyos!” Szép, hosszú sorokban álltak a szavak, az emberek pedig olvasták, bólogattak, és továbbadták.

Közben az a bizonyos első tyúk vígan kapirgált a porban. Eszébe sem jutott a tegnap esti pici toll. Hallotta azonban a nagy híreket, még az újságból is felolvasták: „Tyúkok kopaszra tépik magukat!” Erre csak felszisszent: „Micsoda esztelenség! Az ilyen hiú, bolond tyúkok meg is érdemlik, hogy megfázzanak. Én bezzeg ilyet sose tennék!” És serényen rendezgette a tollazatát, mintha mi sem történt volna.

Én pedig, aki ott jártam az udvarban, jól láttam, mi is volt a valóság: egyetlen, apró, laza toll libbent ki a tyúk melléből. Nem több. Mégis, ahogy egyik csőr a másiknak adta a hírt, ez a pici toll nagy, félelmetes történetté dagadt. Mindenki hozzátett egy kicsit: egy tollból kettő lett, majd öt, aztán hetven; egy tyúkból öt, majd egy egész udvar; apró mozdulatból „kopaszra tépték magukat”. És minden elbeszélő a végén így zárta: „Ez egészen bizonyos!”

Hát bizony, a szó néha gyorsabban nő, mint bármiféle toll. Aki hallja, hozzátesz; aki meséli, kicsit csiszol rajta, hogy érdekesebb legyen. Csak közben a valóság vész el. És mikor a hír úgy izzik, mint a nyári por a napon, már senki sem emlékszik arra az első, pici, puhán lehulló tollra. Pedig a történet onnan indult, és csak egyetlen igazság maradt belőle: hogy a kis dolgokból nagy pletyka lehet.

Ha tehát legközelebb valami szenzációs hírt hallasz, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg: honnan jön ez a hír, és mennyi az igaz belőle? Mert a bagoly huhoghat bármit, a kakas meg is erősítheti kukorékolással – de attól még nem lesz több egyetlen, apró, fehér tollnál.