Volt egyszer egy molnár, akinek három fia volt. Amikor a molnár meghalt, a malmot a legidősebb kapta, a szamarat a középső, a legkisebbnek pedig csak a családi macska jutott. A fiú nagyon elszomorodott.

– Mit kezdek én egy macskával? – sóhajtotta. – A testvéreim dolgozhatnak és élhetnek belőle, nekem meg legfeljebb bundakesztyűm lesz.

A macska ekkor felült szépen, mintha csak erre várt volna, és érthető emberi hangon megszólalt:

– Ne búsulj, gazdám! Adj nekem egy zsákot és egy pár csizmát, s meglátod, nem jársz rosszul velem!

A fiú meglepődött, de minden pénzét összekaparta, és csináltatott a macskának egy apró, fényes csizmát, és szerzett egy erős zsákot. A kandúr büszkén belelépett a csizmákba, a vállára vetette a zsákot, és elindult vadászni.

Az erdő szélén a zsákot korpával és káposztalevéllel megtöltötte, mintha finom csemege lenne, majd egy bokor mögé rejtőzött. Nem telt bele sok idő, egy kíváncsi nyúl belebújt a zsákba, a kandúr pedig gyorsan rácsukta a zsák száját, és úgy kötözte meg, hogy ki ne ugorjon.

Egyenesen a király palotájába ment. Mélyen meghajolt, és így szólt:

– Felséges királyom, a gazdám, Carabas márki küldi ezt a szép nyulat tisztelettel.

A király megörült az ajándéknak, és bőven megjutalmazta a macskát. A csizmás kandúr másnap is ellátogatott a palotába, ezúttal egy kövér fogollyal, aztán ismét egy nyúllal, majd újra egy madárral. Mindegyikről azt állította, a gazdája, Carabas márki küldi. A király és a hercegkisasszony már névről ismerték a bőkezű márkit, bár soha nem látták.

Egy napon a kandúr megtudta, hogy a király a lányával sétakocsikázik a folyó mellett. Sietve hazament a gazdájához.

– Gazdám – mondta –, menj a folyóhoz, és fürödj meg ott, ahol a legmélyebb! A többit bízd rám!

A fiú nem értette, mire készül a macskája, de bízott benne. Bement a vízbe, a kandúr pedig a partra tette a ruháit, és úgy rejtette el, mintha tolvaj vitte volna el. Alighogy a hintó odaért, a macska torkaszakadtából kiabálni kezdett:

– Segítség! Segítség! Carabas márkit kirabolták! Elvitték minden ruháját, miközben fürdött!

A király azonnal megállíttatta a kocsit. Szolgái kihúzták a fiút a vízből, és a király saját ruhatárából hoztak rá díszes öltözetet. A hercegkisasszony elpirult, amikor látta, milyen csinos és nemes külsejű a Carabas márkiként bemutatott ifjú.

A király meghívta őket, hogy üljenek be a hintóba, és együtt folytassák az utat. A csizmás kandúr előreszaladt. A mezőn aratók dolgoztak. A kandúr odalépett hozzájuk, és suttogva így szólt:

– Jó emberek, mindjárt erre jön a király. Ha kérdezi, kinek a földjén dolgoztok, azt mondjátok: Carabas márkién! Ha mást feleltek, jaj nektek!

Az aratók, akik még soha nem láttak ilyen magabiztos, csizmás macskát, megijedtek, és bólogattak. Amikor a hintó odaért, a király megkérdezte:

– Szorgos emberek, kié ez a hatalmas búzamező?

– Carabas márkié! – felelték egyszerre.

A király elismerően nézett a díszes ruhájú ifjúra. A kandúr eközben már a rét kaszásaihoz szaladt, és nekik is megmondta, mit feleljenek. A király tőlük is megkérdezte:

– Kié ez a gyönyörű legelő?

– Carabas márkié! – kiáltották.

Útközben mindenütt ez történt: a szántók, erdők, kertek mind Carabas márki birtokában voltak, mert a kandúr így intézte. A király egyre jobban csodálta, mekkora birtokai lehetnek ennek a jóravaló fiatalúrnak.

Végül egy hatalmas kastélyhoz értek, amelynek tornyai az égig értek. Ez a kastély egy hírhedt ogréé volt, aki rettentően gazdag és hatalmas volt, s azt beszélték, képes bármilyen állattá átváltozni.

A csizmás kandúr előresietett, és bekopogott. Az ogre maga nyitott ajtót. A kandúr mélyen meghajolt.

– Nagy hírű uram – mondta –, messze földről jöttem, hogy lássam csodás tehetségedet. Azt hallottam, oroszlánná is át tudsz változni, ha úgy tartja kedved.

– Hát persze, hogy tudok! – bömbölte az ogre, és abban a pillanatban hatalmas oroszlán lett belőle, s úgy morajlott, hogy a kastély ablakai megremegtek.

A kandúr kissé hátrált, mintha nagyon meg volna ijedve, majd halkan megszólalt:

– Kétségtelen, roppant félelmetes vagy nagy állatként. De vajon olyan ügyes is vagy, hogy egészen kicsivé változz? Mondjuk… egy egérré?

– Hah! Gyerekjáték! – nevetett az ogre, és a következő pillanatban aprócska, cincogó egér futott a kandúr csizmája előtt.

A csizmás kandúrra épp ez várt. Egyetlen fürge ugrással rávetette magát, és hipp-hopp, bekapta az egeret. Így lett a hatalmas ográból a kandúr legkönnyebb zsákmánya.

A kandúr sietve kitárta a nagy kaput, és amikor a király hintója a kastély elé gördült, illedelmesen meghajolt.

– Felséges királyom, legyenek a legszívesebb vendégei Carabas márki kastélyának! – mondta. – A lakoma már készen áll.

Valóban, az ogre konyhájában roskadoztak az asztalok. A király, a hercegkisasszony és Carabas márki együtt ültek az asztalhoz. A király körbenézett a fényes termekben, a tágas udvaron, a gazdag kertekben, és elégedetten bólintott.

– Kedves Carabas márki – szólt végül –, úgy látom, bölcs, talpraesett és igen jómódú ifjú vagy. Szívesen adnám hozzád a lányomat, ha ő is beleegyezik.

A hercegkisasszony mosolygott. A fiú is elpirult örömében, és bólintott. Nemsokára nagy lakodalmat tartottak. A csizmás kandúr díszhelyen ült, s attól fogva kényelmesen élt a kastélyban. Egereket csak mulatságból fogott, ha éppen kedve támadt, de legtöbbször az ablakban sütkérezett, és elégedetten dorombolt.

Így történt, hogy egy szegény molnár fia a macskája furfangjával nagyúrrá lett, és soha többé nem panaszkodott a szerencséjére.