Egyszer régen, egy messzi királyságban, élt egy király és egy királyné. Nagyon szerették egymást, mégis sokáig nem született gyermekük. Végül hosszas várakozás után kislányuk lett. A király akkora örömöt érzett, hogy nagy ünnepséget rendezett a palotában. Meghívta a birodalom tündéreit is, hogy jókívánságokat adjanak a kicsinek.

A palotában hét arany tányér és hét csillogó kés-villa készült a tündéreknek, mert ennyit bírt el a kincstár. Csakhogy volt még egy nagyon idős tündér, akit már rég nem láttak: magas toronyban élt, s mindenki megfeledkezett róla. Őt nem hívták meg. A hét tündér sorra jókat kívánt: szépséget, jóságot, kecsességet, szép énekszót, tánctudást és bölcs szívet. A legfiatalabb tündér azonban nem mondott semmit. Okosan félrehúzódott, és a függöny mögé bújt, mert sejtette, hogy baj közeleg.

Ekkor feltárult az ajtó, és belépett az elfelejtett öreg tündér. Arca szigorú volt, és neheztelt. Varázsbotjával koppantott, és így szólt: „Mivel engem nem hívtatok, a hercegnő tizenötödik évének napján megszúrja ujját egy orsóval, és meghal!” A terem elnémult. De előlépett a fiatal tündér, aki eddig hallgatott. „Nem, felség, nem hal meg” – mondta kedvesen. – „A varázslat erejét nem olthatom ki, de meg tudom szelídíteni. A hercegnő csak elszenderül – száz esztendőre –, s amikor eljön az ideje, egy királyfi ébredést hoz neki.”

A király megrettent, és azonnal megparancsolta, hogy az országban minden orsót és rokkát pusztítsanak el. Senki ne fonjon a palota közelében! A kislány pedig nőtt, mint a virág, és mindenkinek a szíve megmelegedett, valahányszor rámosolygott. Udvarias, okos és kedves lány lett, ahogyan a tündérek megígérték.

Egy napon, amikor épp betöltötte tizenötödik évét, a hercegnő kíváncsian járta be a palota régi, poros részeit. Felfelé kapaszkodott egy keskeny csigalépcsőn, és egy apró toronyszobában öregasszonyra bukkant. A néni épp font. Csodálkozva nézte a lány a fénylő orsót, mert még sosem látott ilyesmit. „Mit csinálsz, nénikém?” – kérdezte. „Fonok, kincsem” – felelte a néni. „Megpróbálhatom?” A hercegnő nyúlt az orsóhoz, de abban a pillanatban megszúrta ujját. Azonnal lerogyott és elaludt.

A jó tündér, aki egy messzi királyságban élt, meghallotta, hogy beteljesült az átok. Azonnal sietett tüzes szekerén. Hogy a hercegnő ne legyen magányos, pálcájával megsuhintotta a palotát: a királyt, a királynét, az udvaroncokat, a szakácsot, a kertészt – mindenkit édes álom borított. Még a tűz is álomba pislogott, a légy is elpihent a falon, a macska is halkan dorombolva bóbiskolt. Varázsereje pedig sűrű tövisbokrokat növesztett a palota köré, hogy senki se háborgassa az alvókat. Így telt-múlt az idő. A király és a királyné elöregedtek, s végül elmentek, de a palota a sűrű rengetegben csendesen szunnyadt.

Száz esztendő múlva arra lovagolt egy ifjú királyfi. Hallotta a nép között a régi mesét a lányról, aki a tövisek mögött alszik. Néhányan már próbálkoztak oda bejutni, de a tüskék nem engedték. Amikor azonban ez a királyfi a közelbe ért, a bokrok mintha maguktól szétnyíltak volna, és utat nyitottak előtte. A fiú bátor szívvel belépett a csendbe: látta az alvó udvaroncokat, a szunnyadó szakácsot, az őröket, akik fegyverre támaszkodva álmodtak.

Végül felért a toronyba. Ott feküdt a hercegnő, olyan szép volt, mint a hajnal. Mivel épp letelt a száz év, abban a pillanatban felnyitotta a szemét, és a királyfira mosolygott. Úgy tűnt, mintha mindig is ismerték volna egymást: beszélgettek, nevettek, és egymásban örömöt találtak. Estére csendes esküvőt tartottak a palota kápolnájában, és a jó tündér áldása kísérte őket. Másnap a királyfi visszatért apja udvarába, mert egyelőre titokban kellett tartania a házasságot.

Két évig gyakran látogatta feleségét. Ez idő alatt két gyermekük született: egy kislány, akit Aurórának, vagyis Hajnalnak neveztek, és egy kisfiú, akit Napnak hívtak. A fiatal anya boldogan gondozta őket a csendes palotában, s a királyfi is szerette őket teljes szívével. Csakhogy a királyfi anyja – a királyné – különös vérből való volt: az emberek suttogták, hogy ogre-vér csörgedezik benne, s néha baljós étkekre fáj a foga. Emiatt a királyfi óvatos maradt.

Amikor az öreg király meghalt, a királyfi trónra lépett, és végre nyíltan elhozta feleségét és gyermekeit a palotába. A nép ujjongott. Ám nem sokkal később a király hadba indult. Anyját bízta meg a kormányzással. A királyné sokáig úgy tett, mint akinek kedves a család, de amikor a király messze járt, előtört belőle a régi, sötét étvágy. Magához hívatta az udvari főszakácsmestert, és rettenetes parancsot adott: „Hozd el nekem Aurórát vacsorára.”

A szakácsmesternek összeszorult a szíve. Nem tudta megtenni. Titokban elvitte a kislányt a házába, elrejtette, és helyette egy fiatal őzgidát főzött meg finom mártásban. A királyné elégedetten evett, azt hívén, hogy a vágyát teljesítették. Néhány nap múlva új parancs jött: „Most hozd el Napot!” A szakácsmester ismét mentette a kisfiút, és egy kecskegidát tálalt fel helyette. A királyné még mindig semmit sem sejtett.

Végül elkomorult és így szólt: „Elég a gyerekekből. A királynét magát akarom.” A szakácsmester elsápadt, titokban felfedte a dolgot a királynénak, és megkérte, meneküljön vele a gyerekekhez a házába. A királyné – Csipkerózsika, aki annyi időt szunnyadt – most bátor volt és gyors. Gyermekeivel együtt elbújt a hűséges szakács otthonában. Ő pedig a palotába visszament, és ehelyett nagy, illatos főzeléket készített a királynénak, mintha teljesítette volna a parancsot.

Ám az ogre-vérű anyakirályné egyszer csak gyanút fogott. Felfedezte a titkot, és dühe határtalan lett. Előhozatta a katonákat, és parancsot adott: készítsenek egy hatalmas üstöt, telitöltve gyíkkal, kígyóval, békával és más csúszómászóval. „Bele velük mind! Az anyát is, a gyerekeket is!” – kiáltotta. A katonák, bár remegtek, teljesítették a parancsot, és a szakácsmestert is odahajtották, mert azt hitték, ő a bűnös.

Épp akkor, amikor az udvarra kivezették a rejtőzködő családot, megérkezett a király. Meghallotta a jajszót, és kérdőre vont mindenkit. A szakácsmester elé állt, és mindent elmondott: hogyan mentette meg a gyerekeket és a királynét. A katonák is látták, mennyire igazat mondott. A király szemében villant a harag – de nem a hű szolgára, hanem az anyjára. Az anyakirályné, mikor látta, hogy kiderült gonosz terve, szégyenében és dühében felüvöltött, és saját maga vetette magát a készülő üstbe. Így ért véget a kegyetlenség.

A király megölelte feleségét és gyermekeit, és nagy hálával megjutalmazta a hű szakácsmestert. A jó tündért ismét tisztelettel hívták meg a palotába, s ő mosolyogva áldást mondott a családra. A királyság békében élt, és mindenki tudta: a türelem, a jóság és a hűség végül erősebb minden átoknál. És Csipkerózsika meg a király, Auróra és Nap sokáig, boldogan éltek.