Lili mindig is szeretett a zajok mögé hallgatni. A buszmegállóban nemcsak a fékek szisszenését hallotta, hanem azt is, ahogy a falevelek összesúgnak: sus-sus; és ahogy a galambok a kövezethez kopogtatják a lábukat: tik-tok. Egy verőfényes délelőtt a tér közepén tócsát kerülgetett, amikor valami karcsú, finom csilingelés szúrt bele a fülébe. Nem olyan volt, mint a biciklicsengő, inkább mint egy nevető porcelánkanál.

A tócsában, a felhőket meg a vállukat vonogató galambokat tükröző víz mélyén megcsillant valami. Lili leguggolt, az ujjai közé csípett egy apró, ezüstös kulcsot. A kulcs feje hangjegy formájú volt, és amikor megmozdította, olyan lágyan csilingelt, mintha apró üveggolyókat rázna valaki egy bársonyzacskóban. A kulcs meleg volt, mintha nemrégen tartotta volna valaki a tenyerében.

"Kié vagy te?" suttogta Lili.

A kulcs nem válaszolt, de apró bizsergéssel húzni kezdte Lili tenyerét, mintha saját akarata lenne. Nem erősen, csak épp annyira, hogy Lili észrevette: a kulcs egy régi, kék-zöldre festett újságosbódé felé húz. A bódé oldalán egy aprócska, festett ajtó volt, akkora, amekkorán egy macska beférne. A festett részen, a fa közepén egy csomós göcsört volt, mint egy rejtett kulcslyuk.

Lili szíve kalapálni kezdett. A csilingelő kulcs pont beleillett a göcsört közepébe. Amint elfordította, a festett ajtó megdobbant, nyújtózkodott, és igazi ajtóvá nőtte ki magát. A bódéból mentás, tintás, frissen nyitott könyvek illata csapta meg az orrát, és Lili tudta, hogy ezt az ajtót egyszerűen muszáj kinyitnia.

Odabent egy udvar nyílt, de nem akármilyen: a macskakövek vesszők és vesszőcsonkok alakúak voltak, a falakat borostyán helyett betűk futották be. A levegőben színes szavak lebegtek, mint szappanbuborékok, és a közepén egy hinta lógott, amelynek kötele kék sorokból font fonál, deszkája pedig papírlapokból szőtt, apró pecsétekkel díszített szalag. Amikor a hinta megmozdult, a szavak megcsörrentek, és néhány kihuppant közülük, mint dacos katicabogarak, és elillant a nyitva felejtett ajtórésen át.

"Hopphopp, maradjatok, igék! Hé, hova rohantok, melléknevek?" egy szakállas, pitypangpelyhes úr szaladt Lili felé, szitából font szigonyt lóbálva. Kabátjának minden zsebében valami csörömpölt: ceruzák, papírcsipeszek, és egy fél csomag tejkaramella. "Höhö. Te meg ki vagy, Kulcsvendég?"

"Én Lili. A kulcs... hát... engem idehozott" hebegte Lili, és megemelte a tenyerében csengő kulcsot.

A férfi szemében összeröppent a derű. "Gubanc mester vagyok, a Szóudvar gondnoka, a Szóhintó szerelőmestere és a ferdén álló feliratok egyenesítője. A kulcs a Csilingelő. Ritkán választ gazdát. Úgy látszik, hallasz, észreveszel. Nagy szerencse, mert a Szóhintó elhangolódott, és azóta elszökdösnek a szavak a ti utcáitokba. Lett is belőlük vicces zűr: a pék kenyerei találós kérdéseket mondanak, és a közlekedési lámpa ásítozik. Muszáj visszahangolnunk, különben a szavak elunták az otthonukat."

"Én segítek" vágta rá Lili. A kulcs a markában vibrált, mintha egyetértene.

"Három csengettyű szava kell a hangoláshoz" bólogatott Gubanc mester. "A Csong a mély búgás, a Csiling a tiszta pengés, a Cseng a magas suhanás. Ezekhez három hangszemet kell szereznünk: egy morgó bögréből, egy nevető cipőből és egy csipogó lapátból. A hangszemek kerek kis gyöngyök, benne a hangjuk. Készen állsz?"

Lili bólintott. Gubanc mester előkapott a kabátjából egy újságpapírból hajtogatott szőnyeget. A címlapokról sárkányok tekintgettek, a szélén vastag betűs hírek lobogtak.

"Fel a Sárkányhírre!" vezényelt. A szőnyeg fölrezzent, mintha maga is olvasna, és már vitte is őket a felhős, mégis napfényes magasba, el a lebegő könyvtornyok, tintafolyók és teáscsészényi tavak felett. Lili lenézett, látott szárítóköteleket, amelyeken jelzők csüggtek: sziporkázó, ropogós, bumfordi. A levegőben szállt a kacagás, mint repülő hal.

Első állomásuk a Morgó Bögrék Csarnoka volt: polcok sora, rajtuk bögrék mindenféle füllel, csíkkal, pöttyel. Mormoltak, dörmögtek, dünnyögtek; a falak remegtek tőlük. Az egyik sor végén egy lila sapkás lány állt, hálót tartott, amely apró szavakat fogott meg: "mindjárt", "majdnem", "hát".

"Bíborka vagyok, varázstanonc" biccentett. "A 'mindjárt' megint kiszökött. Segítsek nektek? Én értem a bögremorgást."

"Pont téged vártak a bögrék" kacsintott Gubanc mester. "Egy mély búgású hangszemet keresünk."

A polc legalsó sarkában egy virágmintás, széles szájú bögre durcásan hátat fordított. Lili leguggolt hozzá.

"Szervusz. Mitől vagy ilyen rosszkedvű?" kérdezte.

"Mindenki csak megiszik belőlem, de senki sem hallgatja meg a történeteimet" morogta a bögre. "Pedig tele vagyok teával és mesével egyszerre."

"Én meghallgatlak" mondta Lili, és valóban leült, tenyerébe vette a bögrét. A csarnok zsongása elhalkult, és a bögre mély, meleg hangon mesélni kezdett egy kavargó teacirkuszról. Amikor befejezte, a füle tövéből kipattant egy sötétkék gyöngy: a mély Csong hangszeme.

"Köszönöm" dörmögte a bögre, és már nem is morgott annyira.

A Sárkányhíren átsiklottak a Nevető Cipők Utcájára. Ott cipők fityegtek, ugróiskolát játszottak, csatjuk csilingelt, talpuk csiklandó szókat kuncogott. Az egyik cipőfűzőből hinta lett, és egy piros tornacipő rákezdett: „Ha a láb kacag, a lépés muzsikál!”

"A Csiling hangszem kell" magyarázta Gubanc. "De csak annak ad, aki táncol a Nyelvcsavar-keringőre."

Bíborka hálóját letette, és Lili kezét megfogva kört formáltak. A piros cipő pattogtatott egy ritmust: jobbra pördül, balra csusszan, sarok-orr-pacsirta! Lili elnevette magát, és táncolni kezdtek. A nyelvük is táncba fogott, mondókát mormoltak: "Pötty-pötty, pont-pont, perdül a ponty a ponton; csiling-csöng, csiling-csend, kópé szó a sorba lend!" Mire végeztek, a cipő fűzőjén egy tisztán csengő, ezüstös gyöngy termett. Lili a tenyerébe csúsztatta.

A harmadik hangszemet a Szélzó Hídnál keresték. Ez egy finom, áttetsző ív volt két könyvcsomó között, és a híd közepén egy lapát lógott, amelynek sarkában apró harangok csücsültek. A lapát csipogott, ha megérintette a szél, de most csak tétován cincogott.

"Megijedt" állapította meg Bíborka. "A nagy huzat felborzolta az idegeit."

Gubanc mester előkotort egy apró, zöld pikkelyű lényt a zsebéből. "Kori, kicsi sárkány, ideje dolgozni!" Kori tüszkölve jött elő: hapcsí, és színes konfetti szállt mindenfelé. A csipogó lapát elnevette magát a konfettitől, mert az csiklandozta a szélhártyáját, és kipattant belőle egy aranysárga, magashangú gyöngy. Kori diadalmasan körözött.

"Megvan a Cseng" vigyorgott Gubanc. "Vissza a Szóudvarba!"

Visszafelé azonban a Sárkányhír hirtelen rándult egyet: az egyik oldalszélén csüggő hír főcíme fellibbent: Jégeső a zsákban! A szőnyeg imbolygott, a gyöngyök Lili tenyerében megcsusszantak. A csilingelő kulcs is megperdült és kibucskázott.

"Fogd!" kiáltotta Bíborka, és hálóját kiröpítette. A háló a levegőben megfogott egy csapongó "Ácsi!"-t, de a kulcs tovább hullott.

Kori lebukott, pikkelye felcsillant, és ügyesen a kulcs alá csusszant. A kulcs a hátára pottyant, és Kori felröppent Lilihez. Lili nagyot sóhajtott, és megölelte a kis sárkányt. "Hős vagy" mondta.

Mire újra a Szóudvarban álltak, Lili már tudta, hogy a három gyöngynek a Szóhintó fölötti harangokba kell jutnia. A hinta állványán, fenn a deszkák közt három kicsi fészek rejtőzött: egyik mély, mint egy kagyló, a másik fényes és sima, a harmadik pehelykönnyű és magasban pókhálózott.

"Figyelj" súgta Gubanc. "A sorrend is számít. Ha rossz, a szavak nyűgösek lesznek, és csípik egymást. Ha jó, együtt ringanak. Hallgasd a városod zaját az ajtón át."

Lili közelebb lépett a résnyire nyitott ajtóhoz. Hallotta a távolból a pékek nevető kenyereit, a lámpa ásítását, a galambok tik-tokját. A mély zsibongás alapja ott dobolt, fölöttük csengett valami tisztán, és a legfelül suhogott egy vékony vonal. Lili bólintott.

"Először a Csong" mondta, és a sötétkék gyöngyöt a kagylófészekbe illesztette. A Csilingelő kulcsot beleérintette, és halkan csettintett: cson-gong.

"Aztán a Csiling" suttogta, és az ezüst gyöngy a fényes fészekbe pattant. A kulccsal mintát rajzolt a levegőbe: kör, pötty, vessző. A harang csilingelt, mint eső a fénycsíkokon.

"Végül a Cseng" bólintott, és az aranysárga gyöngy a magas fészekbe simult. A kulcs hegyével pici horgot rajzolt, a harang suhintott egyet és suhogott: szi-í.

A Szóhintó megfeszült, majd mély levegőt vett. A szavak, amelyek eddig riadt madárként csapongtak, lassan összerendeződtek, mint amikor a hangjegyek a vonalra szelídülnek. A lebegő szövegek már nem menekültek, csak ringtak, és apró visszafoszló betűszálak hulltak vissza a könyvekbe, a táblákra, a címkékre. Az ajtórésen át Lili látta, ahogy a közlekedési lámpa abbahagyja az ásítást, és inkább dudorászni kezd, a pék kenyerei pedig nem találós kérdéseket mondanak már, hanem recepteket suttognak a kíváncsiak fülébe.

"Nem baj, ha egy kicsi játékosság marad" mondta Lili határozottan. "Jó, ha a pad néha titokban találós kérdést ad csütörtökönként."

"Úgy legyen" nevetett Gubanc mester, és a Csilingelő kulcs a kezében örömmel csörrent. "A szavak szeretik a játékot. Te pedig érted a rendet és a röptét is. Ritka páros."

Bíborka odalépett, és Lili ujjára tekert egy pici színes cérnát. "Ez egy nevetőszál. Ha meghúzod, egyszer csak valami jókedvre derül a közeledben. Nem nagy varázs, de hasznos."

Kori a Lili vállára telepedett, és a fülébe pici, füstös pöffenetet súgott. A pöffenetből apró vesszőmagok hullottak a tenyerébe. Gubanc mester kacsintott. "Ha nagy mondataid lesznek, vesd el őket. Tavaszra kinő pár árnyékfa, amin megpihenhetnek a szótagok."

A Csilingelő kulcs halkan megcsörrent, mintha azt mondaná: menjünk haza. A bódé ajtaja lassan visszaszűkült, a festés megint csak festés lett. Lili kilépett a térre, amely ugyanolyan volt, mint amikor belépett – és mégsem. Mintha a levegő sarkában ott lógna egy mosoly.

Másnap az iskolában a nyelvtanplakát sarka alatt valami apró mozdult. Lili odasandított: egy vessző magja csírázott, és egészen parányi árnyékot vetett a papírra. A tanító néni felírta a táblára: "Helyesírás". A szó egy pillanatra megremegett, aztán megnyugodott a vonalon.

Lili a zsebében megcirógatta a Csilingelő kulcsot. Nem csengett nagyot, csak épp annyit, hogy tudja: ha legközelebb a városban egy pad halkan felköhécsel és rímbe kezd, van hová menni, van hinta, van gondnok, és van egy kulcs, amely meghallja, amikor meghallgatják.