Bori szeretett gyűjtögetni. Kavicsokat, leveleket, apró, tört pálcikákat sorakoztatott egy kis dobozban. Egy napsütéses délelőtt a nagyi padlásán nézelődött, amikor egy összehajtott papírt talált a varródoboz mögött.

"Térkép!" – lehelte. A papíron egyszerű rajzok voltak: egy napocska, egy nagy fa és hullámos vonalak. A sarokban pedig egy apró rajz: vízpermet és mosolygó halacska. A térkép alján ez állt: "Menj a csobogás hangja felé!"

Bori lefutott a lépcsőn, és már hívta is Pötyit, a foltos kis kutyáját. Pötyi farka úgy zászlózott, mint a legvidámabb zászló. "Indulunk, Pötyi! Kaland van!" – mondta Bori.

A hátizsákba került: egy piros alma, egy kulacs víz, egy sárga kendő és a térkép. Nagyi kinézett az ajtón, és mosolygott. "Maradjatok az ösvényen, és figyeljetek a hangokra!" – intett.

Az ösvény a réten át vezetett. Pitypangernyők libegtek, méhek zümmögtek, a fűszálak csiklandozták Bori bokáját. A térképen napocska volt, és az égen tényleg sütött a nap. "Jó jel" – nevetett Bori, és Pötyi válaszul két vidám "vau"-val felelt.

Hamarosan egy hatalmas tölgyfa állt előttük, pont olyan, mint a rajzon. A fa alatt egy teknős cammogott. "Szia, Tekla!" – köszöntötte Bori, mintha mindig is ismerték volna.

"Szia, szia!" – bólogatott Tekla. – "Arra gázolhatsz át a patakon, ahol a kavicsok simák. Ott a legsekélyebb. Hallod? Csobog-csobog!"

A patak halkan csilingelt. A vízben lapos kövek pihentek. Bori bottal megkocogtatta az első követ. "Biztos vagy benne?" – súgta.

Pötyi lába óvatosan lépett. Csitt-csatt, csobban, de nem ázott el. Bori utána ment, lassan, mint egy gólya. A közepén egy pillanatra megingott. "Hűha!" – kiáltotta. Pötyi visszanézett, és bátorítóan vakkantott. Bori vett egy nagy levegőt, és továbbment. A túlparton Tekla integetett a fejével. "Ügyes!" – mondta, majd a bozót felé bökött. – "A páfrányok mögött már hallani a nagy csobogást."

A szél hirtelen feltámadt, és felkapta a térképet. "Hopp!" – rikkantotta valaki a fák tetejéről. Egy csillogást szerető szarka körözött felettük.

"Várj, Csi!" – kiáltotta Bori. – "Az a mi térképünk!"

A szarka lebukott, csőrébe kapta a papírt, majd egy alacsony ágra szállt. "Szééép papír. Adsz valami csillogót?" – billentette a fejét.

Bori a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy ezüstös gombot, amit a nagyi varródobozából talált a padláson. "Ezt adom cserébe."

Csi vidáman csipogott, cserélt, és már repült is tovább. Bori kisimította a térképet. "Jó barát vagy, Csi!" – mosolygott, és a sárga kendőt egy ágra kötötte, hogy könnyebben visszataláljanak.

A páfrányok magasra nőttek, zizegve simultak Bori karjához. A levegő hűvös lett, a csobogás pedig egyre hangosabbá vált. "Hallod, Pötyi?" – suttogta. "Cso-bo-gás!" – válaszolt Pötyi a maga kutyanyelvén.

A páfrányok fala hirtelen szétnyílt, és ott volt előttük: a vízesés. Nem volt óriási, de erős és vidám. A víz fehér fátyolként zúdult le, alul pedig egy tiszta medence csillogott. A permet apró cseppjei finom, hűs felhőt formáltak. A napfényben színes ív jelent meg a permetben.

"Halló!" – kiáltott Bori a vízesésnek. A válasz visszapattant a sziklákról: "Halló! Halló!" Pötyi beletoccsant a sekély vízbe, és fröcskölve ugrándozott. Bori nevetett, és leült egy lapos kőre. A zsebéből elővette az almát, és kettétörte. "A fele a tiéd, Pötyi."

A medence szélén egy különös kő feküdt. Simára csiszolta a víz, és kékes színben derengett. Bori a tenyerébe vette. "Emlék a vízeséstől" – mondta halkan.

Hazafelé ismét a köveken keresztül keltek át. A középső kő most megbilleggett egyet. Bori megállt, körbenézett, és egy hosszabb ágat talált. Ezzel támasztotta meg a követ, így máris biztosabb lett a lépésük. "Ötlet!" – csillant a szeme. Pötyi dicsérően vakkantott a maga kutyás módján. Tekla a túlparton már várt, és komótosan bólintott.

A sárga kendő a bokron lengedezett, mint egy kis zászló, mutatva az utat visszafelé. Csi a fejük fölött keringett, és csilingelve nevetett. Bori intett mindenkinek. "Holnap új térképet rajzolok" – mondta. – "Lehet rajta egy szív alakú kő is."

Otthon a nagyi a konyhaablaknál állt. "Na, hogy szólt a csobogás?" – kérdezte.

"Mint egy dal" – felelte Bori. – "És a víz firkált a levegőbe. Nézd, hoztam egy követ. És hagytam egy sárga jelet, hogy más is megtalálja."

A nagyi megölelte őket. Az udvaron zizegett a fű, a levegő tele volt friss víz illatával. Bori a térképet az asztalra kisimította, és a sarkába rajzolt egy apró mosolygó halacskát. Pötyi a lábához gömbölyödött. A kaland még ott rezgett a levegőben, mint a finom permet.

"Holnap hová megyünk?" – kérdezte Pötyi szemében csillogó kíváncsisággal.

"Amerre a következő hang hív" – mosolygott Bori, és már körözött is a ceruzával a papíron.