Esős nap volt, a kisfiú elázott kint, és estére már tüsszögött, köhögött. Nagymamája megsimogatta a homlokát. "Bodzateát főzök neked, az mindig segít. És ha bodzateát iszunk, a mese is megérkezik" – mondta.

A kisfiú kipirult arccal az ágyban feküdt, és figyelte, ahogy a nagymama a konyhaablakból néhány illatos bodzavirágot szed a cserépben növő bodzafáról. A teáskannába tette a virágokat, rájuk öntötte a forró vizet. Az egész szobát betöltötte a mézes, friss illat. A kanna cseppent egyet, a gőz felszállt, és ekkor valami különös történt.

A teáskanna fedelére egy pici asszony ült le, zöld ruhában, amelyet fehér bodzavirágok szegélyeztek. Mosolygott, és a kisfiú felé hajolt. "Ki vagy te?" – suttogta a kisfiú. "Én vagyok Bodzafa anyó" – válaszolta a pici asszony. "A virágok édesanyja. A bodza ízét és illatát hozom, és a meséket, amelyek a gőzből születnek. Hallgatnál egyet?"

A kisfiú csak bólintott. Bodzafa anyó intett, és a felszálló gőzben képek formálódtak, mintha a levegőből finom fehér kendők szövődnének.

"Volt egyszer" – kezdte – "egy szűk városi udvar, közepén egy nagy dézsában növő bodzafával. Az ablakokból sokan néztek le rá, de leginkább két gyerek szeretett ott időzni: egy kisfiú és egy kislány. Nyáron a bodza árnyékába húzódtak, télen ráfújták leheletüket az ablaküvegre, és virágokat rajzoltak rá. A dézsában álló fa kicsi volt – és mégis nagy. Mert ha a gyerekek a törzsére sandítottak, egyszerre felerősödött az illata, a levelek susogni kezdtek, és az udvar helyén tágas mező terült el."

A gőzben zöld erdő jelent meg. "A bodzafa elvitte őket a képzelet mezőire" – mondta Bodzafa anyó. "Látták, ahogy a sárga pitypang bólogat, hallották a pacsirták énekét. A tavasz virágot fűzött a kislány hajába, a kisfiú fűzágakból kardot faragott. Aztán eljött a nyár: csónakban ültek egy tó vizén, és a bodzavirágok mint apró csillagok úsztak mellettük. A kislány nevetett, a kisfiú evezett, és mindketten tudták, hogy egyszer majd visszajönnek ide."

A képek megváltoztak: vásári zászlók libbentek, muzsika szólt. "Ősz lett" – folytatta az apró asszony. "A gyerekek nagyobbak lettek. A bodzafa föléjük hajolt, és virágai fehér sátorrá nyíltak. Úgy táncoltak alatta, mintha lakodalom volna. Akkor még csak játékból, de a szívükben megjegyezték a pillanatot. A tél fehér takarója is rájuk borult egyszer, de a bodzafa ágain még akkor is ott csillogtak a nyár emlékei."

A gőzben most a kisfiú már fiatal legénnyé lett, a kislány pedig csinos leány volt. "Eljött az idő, amikor a fiú útra kelt" – mondta Bodzafa anyó. "A tengerhez ment, hajóra szállt, mert a szíve messzire húzta. A lány az udvarban maradt, és minden nap locsolta a bodzafát. Amikor a szél felkapta az illatát, a fiú megérezte a fedélzeten, és tudta: otthon gondolnak rá. Napok, hetek, hónapok teltek el. A hullámok messzire vitték, de a bodzavirág illata elérte."

A gőzképek ekkor kikötőt mutattak, örömteli arcokat, a bodzafa fehér sátorát. "Végül hazatért" – suttogta Bodzafa anyó. "És akkor nem csak játékból volt lakodalom. A bodzavirágokból koszorú lett, az ágakból kapu. A fiatalok egymás kezét fogták, és az udvar, amely valaha kicsinynek tűnt, egyszerre tágas lett, mint a világ. A bodzafa virágai a lelkükben is kinyíltak."

A gőz tovább rajzolt. A fiatal pár az udvarban ült, körülöttük gyerekek játszottak – mintha maguk volnának újra kicsiben. "Az évek eltelnek, de a jó dolgok megmaradnak" – mondta Bodzafa anyó. "Ők ismét meséltek a bodzafa alatt, és a gyerekek rácsodálkoztak, hogyan fér el annyi tavasz, nyár, ősz és tél egyetlen fa árnyékában. Aztán a hajuk lassan fehérré vált – mint a bodza virága. Az öregedő férfi bottal járt, az asszony fehér kendőt kötött, és még mindig ott ültek a fa alatt. Nem bánták, hogy a világ változik, mert tudták: ahol egyszer jól szerettek, ott mindig otthon lesznek."

Bodzafa anyó elhallgatott. A gőz szétfoszlott, a szoba csendes lett. A kisfiú szemhéja elnehezült. A nagymama megigazította a takarót, és a teát a kisfiú kezébe adta. "Igyál egy kortyot" – mondta halkan. A tea édes volt és meleg, mintha a gőzben látott képek íze maradt volna benne.

Éjjel a kisfiú mélyen aludt. A köhögése csillapodott, a homloka lehűlt. Reggelre kipattant a szeme. "Nagymama" – kérdezte – "tényleg járt nálunk Bodzafa anyó? Vagy csak álmodtam?" A nagymama mosolygott. "Ha bodzateát iszunk, gyakran eljön – mondta. – Néha a gőzből lép elő, néha csak a szívünkben. De ha mesét hallottál, és jobban lettél, hát mi különbség van a kettő között?"

A kisfiú a teáskannára nézett. Mintha a fedélen egy apró alak zöld ruhája villant volna, és valaki rákacsintott volna rá. A szobában még ott lebegett a bodzavirág illata, és a kisfiú tudta, hogy a mesék néha a gőzből születnek, de mindig bennünk maradnak. És aznap már fel is kelt, felhúzta a papucsát, és hálásan megölelte a nagymamát.

Odakint az udvarban a bodzafa csendesen susogott a dézsában. Levelei meg-megrebbentek, mintha azt mondaná: "Itt vagyok. És amikor szükséged lesz rám, mesélek újra."