A tenger mellől fújt a szél, és a királyi palota ablakai sóillatot kaptak. A királyné egyszer régen egy különös nyakéket hagyott a lányára, a hercegnőre. A nyakék gyöngysor volt, de az utolsó szem helye üres maradt. „Az utolsó gyöngynek másnak kell lennie, mint a többinek” – mondta a királyné, mikor még élt. „Ezt nem lehet arannyal megvásárolni. Ez a szívből születik.” Azóta a hercegnő minden ünnepen felvette a gyöngysort, és az üres hely csöndes, kerek félholdként pihent a kulcscsontján.

A király kihirdette: aki megtalálja az utolsó gyöngyöt, nagy jutalmat kap. Messze földről érkeztek kereskedők és búvárok. Üvegszekrényekben hozták a világ legnagyobb gyöngyeit, mint kicsiny holdakat. Az udvari ötvös óvatosan sorra próbálta mindet a nyakékbe. Volt köztük kerekebb, fényesebb, sőt olyan is, amelyen mintha a napfelkelte árnyalata futott volna végig. Mégsem illettek a helyére. Hidegen csillogtak, vagy túl büszkén, mintha csak magukat szerették volna.

Az udvari költő ekkor előrébb lépett. „A gyöngy a tengerben egy apró fájdalomból születik” – mondta halkan. – „A kagylóba bekerül egy szemernyi homok. A kagyló körbeöleli, és rétegről rétegre fényesre simogatja. Így születik a gyöngy. Az emberek között is így van: a legszebb gyöngy a szívben születik, amikor valaki jót kap, és hálából könnye fakad. Az az utolsó gyöngy – a hála gyöngye.”

A hercegnő sokáig gondolkozott a költő szavain. „Ha a hála gyöngye kell” – töprengett –, „akkor olyan jótettet kell keresnünk, amit nem aranyért tesznek, nem dicséretért, hanem csak úgy, mert helyes.” A király erre új hirdetményt küldött szét: „Aki olyan jótettet tesz, amelyből hála fakad, és hozza a hála könnyét, azé a dicsőség.”

Sokan próbálkoztak. Egy nagyúr egy kóbor kutyát etetett a piactéren, de még előbb megkérte a dobot és a trombitát, hogy mindenki lássa. A nép tapsolt, a nagyúr mélyen meghajolt, aztán egy kis üvegcsében a szolga könnyet hozott – de az ötvös csak megrázta a fejét. „Ezek nem a hála könnyei. Ezek a hagyma könnyei és a kacagásé.”

A hercegnő is megpróbált segíteni. Hajnalban, jelmezben kiment a városba, és egy beteg öregasszonyt kísért haza, vizet vitt neki, és felaprította a fát. Az asszony csendben megfogta a kezét. A hercegnő szíve örült, de ahogy hazaért, már arra gondolt: „Talán ma megtelik a nyakék.” Mikor a kötényébe hullott egy könnycsepp, egyszerre mintha elpárolgott volna. A hercegnő elszomorodott. „Ha magamra gondolok, elillan. Akkor nekem nem a gyöngyért kell jót tennem” – suttogta.

Egy este vihar támadt a tengeren. A hullámok a rakpartnak csapódtak, a szél a kéményeket rázta. A város szélén kis házban tűz lobbant, és hamarosan lánggal telt meg az udvar. Az emberek kiabáltak, vizet hordtak, de bent maradt egy kisfiú. Ekkor egy fiatal diák – a külseje szegényes volt, kabátja könyöke kiszakadt – felkapta a vízhordó létrát, felrohant a füstön át, és kihozta a gyermeket. Nem várt tapsot, nem kért jutalmat; a tömeg zűrzavarában eltűnt, mint ahogy a felhő darabja elcsúszik a háztetők felett.

Másnap reggel a kisfiú anyja, arca még kormos, kezében reszketett a kosár, a palotához ment. Nem pénzt kért, nem ruhát, csak annyit mondott: „Királyom, királylányom, valaki megmentette a fiamat. Nem ismerem a nevét. De szeretném, ha a világ tudná, hogy az én szívemben a hála olyan nagy, hogy majd szétreped.” Azzal az asszony szeméből egy csepp könny csordult ki, a hercegnő tenyerébe hullott. Nem volt nagy, nem csillogott úgy, mint az üvegszekrények gyöngyei, mégis mintha meleg fénye lett volna.

Az ötvös odalépett. „Szabad?” – kérdezte, és a hercegnő bólintott. Óvatosan a nyakék üres helyéhez érintette a könnyet. A csepp megült a kis aranykarikában, és mintha lélegzetet vett volna a palota: a könny kerekre szelídült, és gyönggyé vált. Nem nagy volt, de mélyen, belülről ragyogott, mintha egy mosoly és egy sóhaj lakna benne egyszerre.

„Ez az” – mondta az udvari költő. „A hála gyöngye. Nem a tenger mélyén, hanem egy emberi szív mélyén születik. Nem a kéz fogja fel, hanem a jóság.” A király megölelte a lányát, és megparancsolta, hogy keressék meg a fiatal diákot, aki nem hagyta a lángok között a gyermeket.

Sokáig keresték, végül a könyvtárban találtak rá. A diák könyvekkel volt körülvéve, s a tinta az ujjára száradt. A király hálát ajánlott és aranyat. „Uram” – mondta a diák –, „én csak azt tettem, amit bárkinek tennie kell. Ha kérhetek valamit, az csak ennyi: tanítsuk meg a gyerekeket, hogy észrevegyék a szükséget, és segítsenek csendben.”

Ettől a naptól a hercegnő a nyakéket ritkán vette fel bálba. Inkább akkor viselte, amikor kiment a városba, meglátogatni a beteget, az özvegyet, a hajósok árváit. A gyöngysor nem a dicsőségről szólt, hanem emlékeztette: minden jó tett apró homokszem, amelyből csillogás születhet. És ha valahol egy könny hullott – az igazi, a hálából fakadó –, azt nem üvegcsébe fogták, nem mutogatták, csupán a szívükbe zárták.

Sok év múltán a nép már nem a király kincsesházát emlegette, hanem egymás kedvességét. A kikötőben gyerekek segítettek a matrózoknak kifeszíteni a köteleket, a piactéren a kereskedők félretették a legszebb almát annak, akinek nem futotta rá. És ha valaki megkérdezte: „Hol találtátok meg az utolsó gyöngyöt?”, a hercegnő mosolygott. „Nem mi találtuk meg” – felelte. – „Ő talált meg minket, amikor a szívünk készen állt rá.”