Egyszer egy vidám királyságban a király különös versenyt hirdetett: „Aki a legmagasabbat ugrik, az elnyeri a királylány kezét!” Híre ment a dolognak az egész udvarban.

Három jelentkező érkezett. Egy csillogó szemű bolha, egy zöld szöcske és egy kövérkés, barátságos béka.

A bolha először hajolt meg. – Én nemes családból származom – csipogta. – Olyan könnyű vagyok, hogy a levegő is alig tart meg! Olyan magasra ugrok, hogy a csillagokkal nevetgélek.

A szöcske a bajuszát pödörte. – A mezőről jöttem – cirregett. – A fű hegedűjén muzsikálok, és olyan szépen ugrom, hogy az emberek tapsolnak nekem az ablaknál!

A béka nagyot nyelt, és kuruttyolt egyet. – Én az árkok és tavak jó barátja vagyok – mondta. – Nem beszélek sokat, de ha kell, pontosan oda ugrom, ahova illik.

A király leült a trónra, a királylány mellé. A miniszterek, az udvarhölgyek és a katonák mind feszült izgalommal figyeltek. – Egy, kettő, három! – intett a király.

A bolha nekifeszült, és felpattant. Olyan magasra, olyan sebesen, hogy senki sem látta! – Ugrott ez egyáltalán? – suttogtak néhányan. A bolha pedig sértődötten csipogta: – Épp ez az, olyan magas volt! De hát ki figyel oda az igazán nagy dolgokra?

Aztán a szöcske következett. Hatalmas lendületet vett, és hopp! – egyenesen a király orrára huppant. A király meglepődött, az udvar kacagott. – Nem rossz – dörmögte a király –, de kissé illetlen.

Most a béka jött. Nem ugrott rögtön. Körbenézett. Látta a királyt, látta a királylányt, és látta a puha selyemruhát is. Aztán nagy levegőt vett, és hopp! – egyenesen a királylány ölébe ugrott.

A királylány felkacagott. – Milyen udvarias béka! – mondta, és megsimogatta a hátát. Az udvar népe helyeselt: – Nem csak magasra ugrott, hanem a legjobb helyre is!

– A béka nyert! – jelentette ki a király. – Ő kapja meg a királylány kezét, mert az ugrása nemcsak magas volt, hanem okos és szívből jövő.

A bolha mérgesen pattogott. – Nem látták, milyen óriásit ugrottam! – És dühében elballagott, hogy beálljon a seregbe. – Ott legalább értékelik a piros ruhát és a fürgeséget! – mondta.

A szöcske is csóválta a fejét. – Én a király orráig jutottam! – panaszkodott. – Ez igazán magas hely! – Azzal visszament a mezőre, és a fű között hegedült tovább. Sokat mesélt arról, hogy szerinte igazságtalan volt a verseny.

A béka pedig a palotában maradt. Nem dicsekedett. Csak mosolygott, és figyelmesen hallgatta a királylányt. Ha tánc volt, tapsolt. Ha eső jött, boldogan kuruttyolt a tóparton. És sosem felejtette el, hogy nem elég magasra ugrani: fontosabb, hogy jó helyre érkezzen.

Így hát az egész udvar megértette: a dicsekvés hangos, a taps vidám, de a jó szív és az okos cél a leghangosabb mind közül.