Egy meleg, aranyfényű délutánon az erdő csendben pihent. A nagy, aranysörényű oroszlán egy fa árnyékában szundikált. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, bajusza rezdült álmában. A fűben egy apró, kíváncsi egérke futkározott. Morzsát keresett, levelek alatt bújócskázott, és vidáman csipogott. Egyszer csak, játék közben, átszaladt az oroszlán hatalmas mancsán. A mancs megremegett, az oroszlán felmordult, és hirtelen felpattant.

Egy gyors mozdulattal rácsapott, és az egérke a puha, mégis erős ujjak közé szorult. Reszketett, mint a nyárfalevél. – Kérlek, királyom, ne bánts! – sipította. – Ha most elengedsz, egyszer még viszonozhatom a jóságodat. Az oroszlán felhúzta szemöldökét. – Te? Egy kicsi egér? – dörmögte, és elmosolyodott. Mégis, a szíve meglágyult. Óvatosan felemelte a mancsát, és elengedte az apróságot. – Fuss, és vigyázz magadra! – mondta.

Az egérke meghajolt. – Köszönöm! Nem felejtem el! – csipogta, és suhanva eltűnt a levelek között. Az erdő újra elcsendesedett, a nap lassan tovább vándorolt, és az oroszlán elégedetten nyújtózott.

Eltelt néhány nap. A vadászok cselt állítottak az erdő szélére. Erős kötelekből készült hálót feszítettek ki a fák közé, és falevelekkel takarták el. Az oroszlán mit sem sejtve arra sétált. A talaj hirtelen megmozdult alatta, a háló összezárult, és a levegőbe rántotta. Az oroszlán vergődött, húzta a köteleket, de azok egyre szorosabban vágtak a bundájába. Mély, dörgő üvöltése betöltötte az erdőt, segítségért kiáltott.

A kis egérke megállt, amikor meghallotta a hangot. Felismerte. – Ez az oroszlán! – szaladt át a gondolat a fején. – Bajban van! Villámgyorsan a hang irányába futott. Közben a bokrokon átcsusszant, gyökerek felett ugrált, és meg sem állt, míg meg nem látta a magasba húzott hálót. Ott lógott benne a nagy oroszlán, szemében aggodalommal, de mégis reménnyel.

– Ne mozogj, barátom! – csipogta az egérke. – Én kicsi vagyok, de a fogaim élesek. Segítek kiszabadulni. Azzal odaszaladt a háló egyik sarkához, és rágni kezdte a kötelet. Rágta, rágta, apró darabok potyogtak a földre. Az oroszlán türelmesen várt, és igyekezett mozdulatlan maradni. Nem telt bele sok idő, a kötél egy helyen már el is pattant. Az egérke nem adta fel: újabb csomónak esett neki, míg végül a háló nagyot reccsent, és lecsúszott az oroszlánról.

Az oroszlán talpra állt, és mélyen az egér szemébe nézett. Bólintott, és hangja most puha volt, mint a moha. – Köszönöm, apró barátom. Te mentettél meg engem. Tévedtem, amikor nevettem rajtad. Az egérke mosolygott. – Látod, nagy is rászorulhat a kicsire. A jóság visszatér ahhoz, aki jót tesz. Az oroszlán és az egér kezet... vagyis mancsot és apró tappancsot érintett, majd ki-ki ment a maga útjára. De soha nem felejtették el ezt a napot. Mert a mese tanít: a kicsi is lehet nagy segítség, és egy jótett sosem vész kárba.