A város egyik csendes sarkán állt egy öreg utcalámpa. Évtizedeken át világított esőben, hóban, ködben. Látta, hogyan sietnek az emberek, hogyan suttognak a szerelmesek, hogyan csillan meg a hó a téli estéken. Már minden követ ismert az utcán, és az utcán járók is ismerték az ő barátságos fényét.

Egy napon aztán hír érkezett: másnap le fogják szerelni. Új, csillogó lámpa kerül a helyére. Az öreg utcalámpa erre az utolsó estére különösen éberen égett. Hallotta, ahogy a szél végigsuhan a háztetőkön, és az eső finoman csepeg a csatornából.

– Ne búsulj! – zizegte a szél. – Én tudok repülni, de te oly sokáig álltál itt hűségesen. Ezt mindenki tudja.

– Megmoslak még egyszer, tisztán adlak át a holnapnak – csilingelte az eső.

A lámpagyújtogató is megállt nála, lassabban, mint máskor. Megsimogatta a vasrúdját, mintha váll lenne.

– Öreg barátom – mondta halkan –, sok estét jártunk végig együtt. Holnap már nem jövök hozzád. De emlékezni fogok rád.

A lámpa fénye megremegett az örömtől és a szomorúságtól egyszerre. A házak ablakaiban apró fények pislákoltak. Az egyik ablakban egy kis gyertya égett, olyan kicsi, hogy már alig állt talpon.

– Hallottam, hogy holnap levesznek – suttogta a kis láng. – Nem adhatok neked örök fényt, de adhatok valami mást. Egy parányi csepp viaszt küldök neked ajándékba, hogy emlékezz. Hogy soha el ne felejtsd mindazt, amit a fényed valaha látott.

A szél egy mozdulattal átfuvintott az utcán, és a parányi csepp viasz puhán a lámpa belsejébe hullott. Az öreg utcalámpa úgy érezte, valami meleg és lágy marad benne, még akkor is, ha egyszer már nem éghet.

Eljött a hajnali óra. A lámpa fénye elaludt, mint mindig. De most kettőt koppantott a létra, és a mesteremberek leszerelték. A házak nézték, az ablakok tükrözték, a járókelők megálltak. Sok száj suttogta: „Jó szolgálatot tett.” A Városházán úgy döntöttek, hogy az öreg utcalámpát ajándékba adják annak, aki a legtöbb estét gondosan meggyújtotta: a nyugdíjba készülő lámpagyújtogatónak.

A lámpa egy kicsi padlásszobába került. A szoba ablakán túl galambok turbékoltak, és a tetők fölött messze csillogott a folyó. A lámpagyújtogató és a felesége nagy gonddal helyére akasztották.

– Nézd, milyen fényesre dörzsölte az eső! – mondta az asszony. – Mindennap leporolom.

Megpróbálták megtölteni olajjal, de hamar kiderült, hogy a kis nyugdíjból nem telik rá. Így a lámpa nem gyulladhatott ki többé. Eleinte szomorú volt emiatt. De aztán az asszony előállt egy ötlettel:

– Ha nem fénylik, hát virágozzon! – mondta mosolyogva.

Fogott egy szép, kövér jácinthagymát, vizet töltött egy üvegcsőbe, és a lámpa belsejébe illesztette úgy, hogy a hagyma éppen csak érje a vizet. A lámpa eleinte meglepődött. Bizseregve érezte, ahogy a gyökerek lefelé, a szár pedig felfelé nyújtózik. Napról napra egyre több zöld jelent meg, aztán szorosra zárt, lila bimbók dudorodtak a szár csúcsán.

A téli szürkeség közepette, amikor a nap korán búcsúzott, a jácint hirtelen kivirágzott. Illata betöltötte a kis padlásszobát. A lámpagyújtogató és a felesége az ablakhoz ültek, és sokáig csak szívták a friss, édes levegőt.

– Mintha a tavasz költözött volna be – suttogta az öreg ember.

Az öreg utcalámpa büszke volt. Nem világított többé, de mégis adott valamit: életet, zöldet, illatot. És a csepp viasz ajándéka sem hazudtolta meg magát. Miközben a virág nőtt, a lámpa emlékei is kivirágoztak odabent.

Látta újra, ahogy egy kisfiú először mer bátran egyedül átszaladni a sarkon. Felidézte, ahogy egy öregasszony megpihen a lába mellett a kosarával, és ahogy egy katonát búcsúztatnak könnyes szemmel. Hallotta a száncsengők csilingelését, látta a nyári porban ugráló gyerekeket. Minden kép tisztán, melegen élt benne.

Amikor a szomszéd gyerekek átjöttek, a lámpagyújtogató mesélt nekik. Nem tudta, honnan jönnek a történetek – csak azt érezte, hogy a szíve tele van velük.

– Ezen a sarkon valaha... – kezdte, és a gyerekek közelebb húzódtak. A lámpa csendben állt, de mintha a régi fény egy pillanatra megrezdült volna benne. Nem fénnyel világított már, hanem emlékkel: az évek fényével.

Teltek a hónapok, majd évek. Minden télen újra jácint hajtott a lámpában, minden tavasszal friss szellő hűsített a kis szobában, és minden este volt mit felidézni. Az öreg utcalámpa megtanulta, hogy az, ami egyszer hasznos volt, máskor is lehet az – csak másképpen. Hűsége most nem az utcának szólt, hanem annak a két embernek, akik befogadták.

Ha néha beállt a köd a város fölé, és a padlásablakon át csak szürkeség látszott, az asszony megérintette a lámpa kihűlt vasát.

– Köszönöm – suttogta. – Jó, hogy itt vagy velünk.

Az öreg utcalámpa ilyenkor úgy érezte, hogy mégiscsak ragyog. Nem olajból vagy lángból, hanem abból, amit annyi év alatt összegyűjtött: a látott jóságból, a megőrzött történetekből, a csendes kitartásból. És tudta, hogy amíg valaki emlékszik rá, addig a fénye sosem alszik ki egészen.