Élt egyszer egy makulátlanul fehér, keményített inggallér. Olyan büszke volt a fényére és a hajtására, hogy a fiókban feküdve is úgy érezte: ő bizony úr a ruhák között. „Én különleges vagyok” – gondolta sokszor. – „Csak egy hozzám méltó menyasszony hiányzik.”

Egy napon, amikor a gazdája felöltözött, a gallér a széken észrevett egy karcsú, kék selyem harisnyakötőt. Finoman csillogott a csatja. A gallér nyomban el is határozta, hogy udvarol.

„Kisasszony” – szólt mélyen és nagyon illendően –, „olyan kecses és finom, egészen hozzám illő! Lehetnénk egy pár.”

A harisnyakötő méltóságteljesen megigazította magát, és röviden felelt: „Köszönöm a kedvességét, uram, de én már szolgálatban állok. Hűségesen tartom a harisnyát – ez a dolgom. Nem mehetek magához.”

A gallér megsértődött, de nem mutatta. „Mit számít!” – fújt egyet. – „Úgyis mindenki tudja, ki a legkifinomultabb a szekrényben.”

Amikor este levetették, a ruhakefét hozták. „Jó estét, mester!” – hízelgett a gallér. – „Bizonyára maga tanítja a porokat illemtanra.” A kefe nem válaszolt, csak erősen végigsöpört rajta, s a gallér úgy érezte, majd’ szétszedi. „Micsoda szenvedély!” – gondolta –, „engem igazán mindenki rajongva tisztít.”

Aztán jött az olló. Csatt-csatt, szikrázott a fény a pengén. „Mily villogó szemek!” – lelkendezett a gallér. – „Hölgyem, a kecsesség mintaképe!” Az olló egy kósza cérnaszálat csippentett le róla. „Au!” – rezzent össze a gallér. – „Finom ékszer! Egy igazi karperec!” – mentegette magát, mert nem akarta beismerni, mennyire megijedt.

Másnap a tű és a cérna érkezett. „Tisztelt kisasszony” – bókolt a tűnek –, „milyen vékony dereka és milyen egyenes tartása!” A tű azonban szótlanul átdöfködte a szegélyét, a cérna meg összefogta a helyét. „Ez bizonyára csók és ölelés” – sóhajtozott a gallér. – „Ilyen figyelmet csak a legelőkelőbbek kapnak.”

De eljött a mosás napja is. A gallért a mosóteknőbe dobták. Habzott a szappan, csobogott a víz, a lúg csípett. „Fürdő!” – próbált nevetni a gallér, de a mosónő kemény kézzel dörzsölte. „Ó, óvatosan, kérem, én nagyon finom vagyok!” – nyöszörgött, ám a dörzsi nem válogatott. Aztán kékítős vízbe mártották, hogy élesebb legyen a fehérsége. „Kék ködös tenger!” – ábrándozott –, „milyen divatos árnyalat.”

Amikor kicsavarták, úgy ropogott, mint a száraz háncs. Következett a keményítő, a sűrű lé, amelyben megmártották, hogy tartása legyen. „Trónushoz illő páncél” – mormogta felfuvalkodva –, „én bizony nem akárki vagyok.”

És akkor ráereszkedett a forró vasaló. Nehéz volt, komor és hallgatag. A gallér azonnal bókolt: „Grófnőm, hogy ragyog a tekintete! Égő tekintet – igazi szenvedély!” A vasaló nem felelt. Csak sistergett és simított, bárhol gyűrődés mutatkozott. Egyszer csak odakapott, és egy apró, sötét foltot hagyott a szélén. „Jaj!” – kiáltott fel a gallér, aztán gyorsan összeszedte magát. – „A fekete a tudomány színe. Most már látszik, milyen tanult vagyok.”

Teltek a hetek, a gallér sokat szolgált. Hol ünnepnapon feszített, hol hétköznap lapult a kabát alatt. Büszkesége sosem fogyott. Ha valaki ránézett, azt hitte, csodálja. Ha valaki igazította, azt gondolta, irigyli. Mindent önmagáról és önmagának képzelt.

Aztán a sors más lapot osztott. A szélén fesleni kezdett, a keményítés nem tartott már úgy, mint régen. Egy napon a gazda félretette: „Elhasználódott.” A gallért a rongyos zsákba dobták. „Rongy?” – horkant fel. – „Ugyan, csak pihenek.” A zsákban más ruhadarabokkal összeölelkezve zötykölődött a szekér, míg egy papírmalomig értek.

A papírmalomban a rongyokat feldarabolták. A gallért is. „Ez finom feldicsérés” – próbálta magát vigasztalni –, „bizonyára új ruhát szabnak belőlem.” De a darabokat vízbe áztatták, péppé zúzták, szitán szűrték, préselték, szárították. Végül hófehér, sima papírlappá lett.

A lapot egy íróasztalra tették. A tintatartó mellett toll csikorgott, s valaki elkezdett írni rá. A sorok szépen kanyarogtak: „Az inggallér története, aki nagyon büszke volt magára.” A papír – vagyis a hajdani gallér – fölött mosolyra húzódott a világ. Az író leírta, hogyan udvarolt a harisnyakötőnek, hogyan hízelgett az ollónak, a tűnek és a vasalónak, és hogyan képzelt magáról mindent a világon.

A papír – a régi gallér – belül nevetett: „Lám-lám! Könyv lett belőlem. Mindig is tudtam, hogy végül is mű lesz belőlem. Ezt nevezem dicsőségnek!” És egy cseppet sem értette, hogy a történet nem őt dicsőíti, hanem azt mutatja meg, mennyire nevetséges a felfuvalkodottság.

Így ért véget a büszke inggallér útja: a fiók fényétől a mosóteknőn át egészen a papírig, amelyre rákerült a maga tanulsága. Hogy mi ez a tanulság? Hogy a gőg nem tesz senkit nagyobbá – a jóság, a csendes munka és a szerénység sokkal fényesebben ragyog, mint bármelyik keményített hajtás.