Fenn az égen, a felhők peremén, egymás mellett időzött az Északi Szél és a Nap. Először csak beszélgettek, aztán vitatkozni kezdtek.

– Én vagyok a legerősebb! – fújta büszkén az Északi Szél, és meglengette a felhők fodrait.

– Lehet, hogy erős vagy – mosolygott a Nap –, de néha a szelídség többet ér.

Épp akkor egy vándor ballagott az úton odalent. Vastag köpenyt viselt, mert a levegő hűvös volt.

– Versenyezzünk! – kiáltotta az Északi Szél. – Aki előbb le tudja vetetni a vándor köpenyét, az a legerősebb!

– Legyen – bólintott a Nap. – De mindig csak egyikünk próbálkozzon. Előbb te.

Az Északi Szél nagy levegőt vett. – Most megmutatom! – mondta, és teljes erejéből fújni kezdett. Süvített, sípolt, hajlította a fákat, kergette a porfelhőket.

A vándor összerezzent. – Hű, de fúj! – mondta, és szorosabban magára húzta a köpenyét. Összefogta elöl, mintha meg akarná kötni.

Az Északi Szél még erősebben fújt. A kalászok hullámzottak, a levelek kavarogtak, a felhők száguldottak az égen. A vándor azonban egyre csak szorosan tartotta a köpenyét. Vállát felhúzta, fejét lehajtotta, még a gallért is felcsapta.

– No, majd most! – dörögte a Szél, és úgy belefújt a világba, hogy a madarak is elbújtak a bokrok közé.

– Ebből aztán semmi! – morogta a vándor, és két kézzel még jobban magához szorította a köpenyt. – Minél jobban fúj, annál jobban kell melegednem!

Végül az Északi Szél kifáradt. Elhallgatott, és sóhajtva félreállt.

– Most én jövök – mondta halkan a Nap, és előbújt egy puha felhő mögül. Előbb csak gyengéden világított. Aranyszín fénye lágyan simogatta a mezőt, az utat és a vándor vállát.

A vándor lassan kiegyenesedett. – De jólesik ez a meleg! – mosolygott, és kicsit meglazította a köpenyét.

A Nap ekkor kicsit fényesebben ragyogott. Nem perzselt, csak barátságosan melengetett, mint amikor valaki meleg takarót terít a válladra.

A vándor megtörölte a homlokát. – Hűha, már elég meleg van! – nevetett, és kioldotta a köpenyét.

A Nap még egy csipetnyi meleget küldött. A vándor végül levette a köpenyét, a karjára terítette, és vígan lépegetett tovább az úton.

– Látod? – szólt szelíden a Nap az Északi Szélhez. – Nem mindig az erő a legerősebb. Néha a melegség és a kedvesség nyitja ki a kezünket és a szívünket.

Az Északi Szél elcsendesedett. Már nem volt dühös. Csak bólintott, mert megértette, mi történt.

Így történt, hogy a Nap nyerte meg a próbát. A vándor pedig, mit sem tudva a fenti versengésről, vidáman folytatta útját, köpenyét a karjára dobva.

Tanulság: a szelídség és a kedvesség többre megy, mint az erőszak.