Egyszer régen egy királyságot rettenetes vadkan tartott félelemben. Feltúrta a szántóföldeket, összetörte a kerteket, és még az erdőn járókat is megtámadta. A király végül hirdetményt tett közzé: aki elpusztítja a vadkant, elnyeri a királylány kezét és a fél királyságot.

Egy faluban két testvér hallotta a hírt. Az idősebb hangos és büszke volt. A fiatalabb csendes, szorgalmas és jó szívű. „Én megyek, és én hozom el a dicsőséget!” csattant fel az idősebb. „Én is próbát teszek” mondta halkan az öccse, „de inkább a munkámban és a szerénységemben bízom.”

Elindultak, de az erdő szélén külön utakon mentek, hogy ki-ki a maga módján keresse a vadkant. Az öreg tölgyek alatt sötét volt és csend, csak néha reccsent meg egy ág. A fiatalabb testvér óvatosan lépdelt, amikor egyszer csak egy kis öreg emberke lépett elé a bozótból. „Ne félj” mondta barátságosan, és egy különös, erős lándzsát nyújtott át. „Ezzel a lándzsával bátran állhatsz a vadkan elé, ha tiszta a szíved.”

A fiú megköszönte. Nem kérdezte, honnan jött az öreg, csak szorosan markolta a lándzsát, és továbbment. Nemsokára egy forráshoz ért. A víz tükrén át megmozdult az erdő, és hirtelen előtört a vadkan. Nagy volt, fekete sörtéje meredezett, fogai villantak. A fiú nem hátrált meg. Két kezével, ahogy az öreg tanította, előre tartotta a lándzsát. A vadkan rárontott, és egyetlen bátor mozdulattal a fiú a szívéig döfte a fegyvert. A fenevad elterült a földön.

„Vége a rettegésnek” sóhajtott megkönnyebbülten. Kiemelte a lándzsát, vállára vette a vadkan fejét bizonyítékul, és visszaindult a város felé. Útja egy keskeny hídon át vezetett, amely alatt csendesen csörgedezett egy patak. A hídnál egyszer csak ott állt az idősebb testvér. „Nézd csak, öcsém!” kiáltotta. „Nos, mit találtál?” A fiú örömmel mesélte: „Egy kedves öreg embertől kaptam lándzsát, ezzel győztem le a vadkant. Menjünk együtt a királyhoz!”

Az idősebb szemén sötét irigység suhant át. A dicsőség, a királylány, a fél ország – mindezt egyszerre látta maga előtt. „Pihenjünk meg egy kicsit a hídon” mondta mézes hangon, és bort meg kenyeret vett elő. A fiatalabb fáradt volt, és hitt a bátyjának. De amint újra útra keltek, az idősebb egy hirtelen, gonosz lökéssel a híd korlátjához taszította öccsét. A fiú elvesztette az egyensúlyát, a patakba zuhant, s a víz és az iszap elnyelte. Az idősebb remegő kézzel felkapta a vadkan fejét, és a királyhoz sietett.

A palotában nagy ünnepség kerekedett. A király örvendezett, a nép ujjongott. „Te győzted le a fenevadat, te kapod a leányomat és a fél országot” mondta a király. A királylány szomorúan nézett körül, mintha valami hiányozna, de senki sem hallotta meg a szív csendes kérdését. Az igazság akkor még hallgatott.

Esztendők teltek el. A híd alatti patak partján egy pásztor legeltette a nyáját. Botjával a földet piszkálta, és egy különös, sima, fehér csontot talált. „Milyen szép, könnyű csont” gondolta. „Ebből jó síp készülhet.” Faragott belőle egy kis furulyát, és az ajkához emelte. Amint belefújt, a síp csodálatos, tiszta hangon énekelni kezdett:

„Pásztor, pásztor, dallal szólj, csontom szívedhez dalol. Híd alatt nyugszom rég óta, öcs vagyok, kit bátyja megcsalt, vadkan lett a jutalom.”

A pásztor megrémült és elcsodálkozott. Soha még ilyen nem történt vele. Még egyszer fújt a sípba, s a dal ugyanígy hangzott. „Ezzel a csodával a királyhoz kell mennem” határozta el, és sietett a palotába.

A trónteremben a király meghallgatta a pásztort. „Játssz csak” mondta komolyan. A pásztor a szájához emelte a sípot, és az ének újra felcsendült, tisztán és igazul, mindenki füle hallatára. A király arca elsötétült. A királylány összerezzent, mintha megértette volna, miért volt mindig olyan nyugtalan a szíve. „Vigyétek el a pásztort ahhoz a hídhoz” rendelkezett a király, „és ássatok, ahol a csontot találta.”

Az emberek ásni kezdtek, és ott, a híd alatt, előkerültek a föld alól a fiatalabb testvér csontjai. Melléjük gurult egy rozsdás lándzsa hegye is. Már senki sem kételkedett. Az igazság végre hangot kapott – egy csont énekéből.

A király magához hívatta az idősebb testvért. „Mondd el, mi történt azon a napon” szólt szigorúan. Az ember előbb tagadott, aztán hebegni kezdett, végül a saját szavai is összedőltek, mint a kártyavár. Beismerte, hogy irigységből elárulta és vesztébe taszította az öccsét.

„A bűn megkapja méltó büntetését” mondta a király. És úgy is lett: a törvény legsúlyosabb ítéletét kapta, ahogy abban az időben szokás volt – zsákba varrták, és a folyó mélyére vetették. Nem volt több ujjongás, csak csend és komor tanulság.

A fiatalabb testvér csontjait ünnepélyesen a templom kriptájába helyezték. A koporsója fejéhez a vadkan fejét tették, hogy mindenki tudja: ő szabadította meg a királyságot. A királylány virágot vitt a sírjára, és sokáig állt ott némán. A király pedig kihirdette: „Ne feledjétek, hogy az igazság késhet, de el nem marad. Aki tiszta szívvel él, annak a hangja egyszer biztosan meghallatszik.”

Az erdők újra békések lettek, a földek megpihentek. Az emberek pedig gyakran mesélték el gyermekeiknek az éneklő csont történetét – hogy emlékezzenek rá: az irigység rombol, a bátorság megment, s az igazság, akár egy furulyaszó, előbb-utóbb felhangzik a világban.