Volt egyszer egy tanult ember, aki messze délen élt egy ideig, ahol a napsütés úgy perzselt, mintha a háztetőkön tűz lobogna. Délidőben be sem lehetett csukni az ablakokat, estére pedig mindent átjárt a forróság. A férfi szerette a csendet és a könyveit, esténként kiült az erkélyre egy lámpával a háta mögött, és a szemközti házat nézte. Az a ház tele volt különleges növényekkel, cserepes virágokkal, és gyakran kiszűrődött belőle halk ének és pengetett dallam. Az emberek azt suttogták: ott maga a Költészet lakik.

Egyik este a tanult ember így szólt a saját árnyékához: „Menj át egy pillanatra! Nézd meg, ki lakik ott, és holnap mesélj róla.” A lámpa fényében az árnyék megnyúlt, lecsúszott a falon, és mintha csakugyan átsurrant volna a másik házba. A tanult ember mosolygott, aztán elaludt.

Reggel azonban, amikor felkelt, az árnyéka nem követte. A földön csak egy vékony, gyenge csík látszott a lábánál, mintha egy új, pici árnyék próbálna megszületni. „Ugyan, új árnyék nő majd” – dünnyögte, és tovább élt a maga rendje szerint. Úgy is lett: lassan-lassan egy új árnyék kerekedett ki a sarokban kezdődő kis csíkból, de ez félénk volt és rövidebb, mint a régi.

Eltelt néhány év. A tanult ember visszatért az északi hazájába, ahol hűvösebb a nyár és hosszú a tél. Írt és olvasott, sétált, és az új árnyéka vele tartott, hűségesen és csendesen. Egy téli estén azonban valaki kopogtatott az ajtaján. Amikor kinyitotta, egy elegáns, fekete öltönyös úr állt előtte, finom csizmában, selyemnyakkendővel. A tekintete csillogott.

„Jó estét!” – mondta az idegen. „Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Én az ön régi árnyéka vagyok.”

A tanult ember elnevette magát – aztán el is némult a meglepetéstől. Az idegen elmesélte, hogy azon a régi, forró nyáron, amikor átküldték a szemközti házba, bejutott egy titokzatos szobába, ahol maga a Költészet lakozott. „Ott sokat láttam és tanultam” – mondta. – „Megtanultam, hogyan lesz az árnyékból úr, és hogyan fordulhat néha emberből árnyék. S míg ön északra ment, én világot jártam. Most visszajöttem – és nem kívánok többé szolgálni.”

A tanult ember zavartan állt. „Árnyék nem lehet úr” – tiltakozott. De az idegen mosolygott. „Megmutatom. Hívom önt egy híres fürdőhelyre. Én fizetek mindent. Csak kísérjen el.”

El is mentek együtt a nagyvilágba. A fürdőhelyen sok előkelő ember nyüzsgött. Az elegáns úr könnyedén beszélgetett mindenkivel, tudta, kinél mikor kell bókolni, és mintha előre látná, ki mit gondol. „Látja?” – súgta a tanult embernek. – „Én tudom, mikor emberből lesz árnyék, és mikor az árnyék mutatja magát embernek.” A tanult ember ettől még inkább elsápadt: az igazság és a tévedés könnyen összekeveredhet – és az árnyék nagyon ügyes volt.

Egy napon megérkezett a fürdőhelyre egy fiatal hercegnő. Éles eszű, kíváncsi leány volt, aki unta a hízelgők hadát. Olyasvalakit keresett, aki átlát az embereken, és megmondja, ki őszinte és ki csak látszat. Meghallotta, hogy van itt egy úr, aki érti az árnyékok természetét. Meghívta az elegáns idegent beszélgetésre.

A „régi árnyék” olyan okos és csillogó társalgó volt, hogy a hercegnő percek alatt megszerette. Vizsgáztatta is: kérdéseket tett fel neki igazságról, hűségről, bátorságról – és az idegen mindig találó, szellemes feleletet adott. „Ilyen férjet szeretnék” – gondolta a hercegnő, s hamarosan be is jelentette: eljegyzi az idegent.

A tanult ember ettől megrémült. Tudta, ki ez az úr valójában. Elment hozzá, és kérlelte: „Mondd meg az igazat! Te az én árnyékom voltál. Nem csaphatod be a hercegnőt.” Az idegen arca elsötétült. „Csitt!” – sziszegte. – „Most én vagyok az úr. Ha közbeszólsz, mindent elveszítesz. De ha engedelmeskedsz, kapsz tőlem mindent, amit csak kívánsz: kényelmet, utazást, meleg ruhát. Egyet kérek: ettől a perctől te leszel az én árnyékom. Úgy jársz mögöttem, ahogy parancsolom, és senkinek sem mondod el, ki vagy.”

A tanult ember felháborodott. „Soha!” – kiáltotta. – „Én ember vagyok, nem árnyék.” Az idegen csettintett, és szolgák jöttek. A tanult embert elvitték, szobába zárták. A hercegnő közben készülődött az esküvőre, és mit sem sejtett a valóságról. Csak annyit látott, hogy a vőlegénye mindent tud a látszatról és a valódiról, és biztos kézzel különbözteti meg őket.

Az idegen még egyszer utoljára felkereste a tanult embert. „Utolsó ajánlat” – mondta halkan. – „Ha aláírod, hogy az én árnyékom vagy, és csendben maradsz, élhetsz. Ha nem, akkor nem maradhatsz köztünk. A hercegnő olyan férjet akar, akit semmi sem árnyékol be – még a múltja sem.” A tanult ember megint nemet mondott. Az igazságot nem akarta elhallgatni, és nem akart árnyékká válni.

Eljött az esküvő napja. A zenekar játszott, a fények ragyogtak, és a vendégek nevetése betöltötte a nagytermeket. De a tanult ember már nem volt ott: elintézték, hogy többé ne zavarhassa a fényt és a táncot. A hercegnő pedig férjhez ment az idegenhez – az árnyékhoz –, mert azt hitte, igazi ember. És mivel mindenki annak látta, annak is hitték.

Így történt, hogy az árnyék úrrá lett, és a világ tapsolt. Aki pedig valóban ember volt, eltűnt a színről, mintha csak árnyék lett volna. A történet vége szomorú, de világos: néha az árnyék nagyobbnak látszik, mint akihez tartozik. Ezért kell mindig figyelni arra, mi az igaz, és mi csak a látszat; mi áll mögöttünk, és mi nő bennünk – a fény vagy az árnyék.