Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szegény parasztember a feleségével. Kicsi házuk volt, kicsi udvaruk, és néhány tyúk meg egy fehér lúd. Szerették az állataikat, mert azok adtak nekik tojást, meleget és egy kis örömöt a mindennapokban. Sokat dolgoztak, mégis gyakran üres volt a kamra.

Egy reggel a parasztember belesett a lúd fészkébe. Szemét valami erős fény csapta meg. – Nézd csak, asszony! – kiáltotta. – Ez a tojás csupa arany! A felesége közelebb lépett, és óvatosan a kezébe vette a sima, nehéz tojást. Csillogott, mint a nap.

Elvitték a városba, hogy megkérdezzék a mesterembereket. Mindenki ugyanazt mondta: a tojás valódi aranyból van. Eladták, és vettek belőle lisztet, meleg kabátot, meg egy kis cukrot is, hogy ünnepeljenek.

Másnap reggel a lúd megint tojt egy aranytojást. És harmadnap is. Mindennap egyet, pontosan, ahogy felkelt a nap. A parasztpár boldog lett. Már nem kellett aggódniuk a tél miatt, és néha még a szomszédoknak is segítettek.

Ahogy múltak a napok, a parasztember és felesége egyre többet tervezgettek. – Ha lenne nagyobb pajtánk, több magot tudnánk venni – mondta a férj. – És ha volna új üstünk, finomabb lekvárt főzhetnék – tette hozzá az asszony. Aztán egyszer csak a gondolataik megváltoztak.

– Mi van, ha a lúd belseje tele van arannyal? – suttogta a férj. – Ha felvágnánk, egyszerre megkapnánk az összes kincset. Nem kellene várnunk holnapig. A feleség először habozott. – Jó ez így, minden nap egy tojás. De aztán a kíváncsiság és a kapzsiság lassan belopakodott a szívükbe.

Egy reggel, amikor a nap még alig bújt elő, elővették a kést. – Csak belenézünk, és gyorsan kész is – mondta a férj, mintha megnyugtathatná magát. A lúd csendben volt, és bízott bennük. A parasztpár pedig levágta a ludat, és felnyitotta a hasát.

De odabent nem találtak semmit, csak azt, amit minden más állatnál is: hús, csont, semmi arany. A férj és feleség elszomorodott. – Ó, mit tettünk? – sírt fel az asszony. – Most már aranytojás sem lesz holnap – suttogta a férj.

Úgy is lett. A fészek üres maradt, a ház pedig csendesebb. A pénz, amit félretettek, lassan elfogyott, és a parasztpár visszatért a régi, nehéz napokhoz. De valamit megtanultak: aki túl sokat akar, mindent elveszíthet.

Azóta, ha a szomszédok panaszra jöttek, a férj csak ennyit mondott: – Ne legyetek mohók. Várjátok ki türelemmel, ami minden nap megérkezik. És ezen a kis udvaron sokáig emlegették a ludat, amely aranytojást tojt, és azt a hibát, amely megtanította őket a bölcsességre.

A mese tanulsága: A kapzsiság tönkreteszi a jót.