Volt egyszer egy szegény favágó, akinek három fia volt. A két idősebb okosnak hitte magát, a legkisebbet pedig csak Együgyikének csúfolták, mert csendes volt, szelíd, és sosem szállt szembe senkivel.

Egy nap az apa azt mondta: "Fiúk, menjetek az erdőbe fát vágni!" Először a legidősebb ment. Anyja útravalót adott neki: friss kalácsot és édes bort. Az erdő sötétjében egyszer csak előlépett egy rongyos kabátú, kis szürke emberke. "Adj egy falatot, meg egy kortyot, vándor" – kérte. A legidősebb fintorgott. "Nem adok. A magaméra nekem van szükségem" – felelte, és tovább állt. De amikor felemelte a fejszéjét, hogy a fába vágjon, úgy melléütött, hogy megütötte a karját, és nyögve, mérgesen haza kellett térnie.

Másnap a középső fiú próbálkozott. Neki fehér cipót és jó sört csomagolt az anyja. Az erdőben ugyanaz a kis szürke emberke lépett eléje. "Adj egy falatot, meg egy kortyot, jó legény!" A középső még csak rá sem nézett: "Nem! Menj utadra!" Vágott egy nagyot, s úgy fordult ki a lába alól a föld, hogy megbicsaklott és sántítva kellett hazamennie.

Harmadnap Együgyike indult. Anyja nem tudott mást adni neki, mint egy darab fekete, kemény kenyeret és egy korsó savanykás sört. Az erdőben előtte termett a kis szürke emberke. "Adj egy falatot, meg egy kortyot!" Együgyike mosolygott. "Gyere, ülj mellém. Nem sok, ami van, de kettőnknek elég lesz." Olyan jóízűen megosztotta egyszerű ebédjét, hogy az emberke szeme felderült. "Jó szíved van, legény" – mondta. "Megjutalmazlak. Ott a tisztás szélén áll egy öreg fa. Vágd ki! A gyökerénél találsz majd valamit. Vigyázz rá!"

Együgyike kivágta az öreg fát, s ahogy a törzs eldőlt, a gyökerek közt megpillantott egy csillogó madarat: egy aranylibát. Tollai mind aranyból fénylettek. Együgyike gyönyörködve óvatosan a hóna alá vette, és szállást keresett estére egy közeli fogadóban. A fogadósnak három kíváncsi leánya volt. "Micsoda liba! Bizony, jó volna egy aranytoll!" – suttogták. Éjjel, amikor Együgyike aludt, a legidősebb lány odalopózott és meg akart tépni egy tollat. Abban a pillanatban úgy hozzáragadt a libához, mintha ragasztóval kenték volna be. Jött a középső, meg a legkisebb is segíteni – s ahogy hozzájuk ért, ők is ott ragadtak, egymáshoz és a libához egyaránt.

Reggel Együgyike felkelt, hóna alá vette az aranylibát, és elindult. Utána kénytelen-kelletlen ballagott a három leány, sorban hozzátapadva. Együgyike csak ennyit mondott: "Aki jön, jön." Aki pedig hozzájuk nyúlt, az bizony mind ott ragadt. Előbb egy pap toppant eléjük: "Szégyen! Eresszétek el egymást!" – kiáltotta, s megragadta a legkisebb leány kezét. Abban a szempillantásban ő is hozzáragadt. Utána futott a sekrestyés, hogy a papot kiszabadítsa – hozzáragadt ő is. Később két paraszt ember állta útjukat, hogy rendet tegyen. Hát ők is a csapat részei lettek, s már hosszú, mókás láncban imbolyogtak Együgyike mögött.

Így értek egy városba, ahol a király leánya, a hercegnő, sohasem nevetett. A király azt hirdette: "Aki meg tudja nevettetni a lányomat, megkapja a kezét." Sokan próbálkoztak, mindhiába. Amikor azonban a palota ablaka alatt elvonult a hosszú, ragacsos menet, a hercegnő előbb mosolygott, aztán kacagni kezdett, végül úgy nevetett, hogy csengtek a termek.

A király, látva, hogy a lánya végre nevet, nagy kelletlenül így szólt: "Jól van, de előbb bizonyíts! Hozz olyan embert, aki egy egész pince bort megiszik!" Együgyike nem ijedt meg. Visszament az erdőbe, és halkan szólt: "Kis szürke emberke, segítenél?" Az emberke máris ott állt. "Hozzám fordultál, mert megosztottad velem a kenyered. Menj a mocsárszélhez, ott ücsörög egy ember. Olyan szomjas, hogy megissza a pince minden csepp borát." Együgyike odavezette a palotába a szomjas embert. Az ember ivott, ivott, míg a hordók fenekéig el nem fogyott a bor. A király mérgesen fújtatott: "Hát jó. De hozz valakit, aki megeszi a pékeim egész hegyét!"

Együgyike ismét az erdőbe ment. A kis emberke intett: "A homokdombnál találod az éhes embert. Amit elé tesznek, mind eltünteti." Az éhes ember beült a konyhába, és addig evett, míg a kosarak, tálak, sőt a kemencéből a következő adagok is mind elfogytak. A király már csikorgatta a fogát. "Még egy próbát szabok. Hozz egy hajót, amely a szárazon is megy, meg a vízen is! Ha azt elém hozod, tieid lesznek jutalmaid."

Együgyike harmadszor is a kis szürke emberkéhez fordult. Az így szólt: "Menj vissza ahhoz az öreg fa helyéhez, amelyet kivágtál. A csonk mellett találsz egy kis fából faragott csónakocskát. Tedd le a földre, és mondd: 'Menj!'" Együgyike úgy tett. A csónak nőni kezdett, sima deszkái összeforrtak, orra előreszökkent, s egyszerre hajó lett belőle, amely a mezőn suhant, mintha vízen járna, és a folyón is könnyedén siklott. Együgyike a hajót a palota elé vezette, és a király már nem találhatott több kibúvót.

A hercegnő örömmel fogta meg Együgyike kezét. A különös menet közben szétszéledt: amint Együgyike letette az aranylibát, a ragacsos bűbáj elmúlt, és mindenki, aki hozzáragadt, nagyot sóhajtva, kissé szégyenkezve, de nevetve kullogott haza. A fogadós leányai is megtanulták, hogy nem szabad mohón nyúlkálni más kincséért.

Nagy lakodalmat csaptak. Eljött a szomjas ember, az éhes ember, s a kis szürke emberke is ott állt az erdő árnyékában, és elégedetten mosolygott. A két idősebb fivér pedig megtanulta: az okosságnál is többet ér a jó szív. Együgyike, aki sosem bántott senkit, király lett, és mindenkivel igazságosan bánt. Az aranyliba pedig fényesen pihent a palota kertjében, hogy emlékeztesse őket: a jóság aranyat ér.