Egyszer régen, egy csendes erdőben volt egy barátságos kis házikó. Bent lakott három medve: Papa Medve, Mama Medve és Boci Medve. Egy reggel megfőztek egy fazék zabkását reggelire. Meleg és édes illatot árasztott, de túl forró volt ahhoz, hogy megegyék.

"Sétáljunk egyet, amíg kihűl," mondta Papa Medve.

Így a három medve kilépett a fák közé, hátrahagyva tiszta házukat.

Az ösvényen egy aranyhajú kislány jött. Mindenki Aranyhajnak hívta. Kíváncsi volt, és szeretett felfedezni. Amikor meglátta a házikót, benézett az ablakokon, és beszippantotta a levegőben szálló finom illatot.

"Vajon ki lakik itt," suttogta. Kopogtatott az ajtón. Kopp, kopp! Senki sem válaszolt. Aranyhaj megfordította a kilincset. Az ajtó kinyílt.

Bent egy asztalt látott, rajta három tál zabkásával. Aranyhaj gyomra korgott.

Felkapott egy kanalat a legnagyobb tálból.

"Jaj!" kiáltotta. "Ez a zabkása túl forró!"

Megkóstolta a közepes tálat.

"Brr!" mondta. "Ez a zabkása túl hideg."

Aztán megkóstolta a legkisebb tálat.

"Mmm," mosolygott. "Ez a zabkása pont jó." És az egészet megette.

Evés után Aranyhaj keresett egy helyet, ahol leülhetne. A tűz mellett három szék volt.

Felmászott a legnagyobb székbe. "Ó jaj," sóhajtotta. "Ez a szék túl kemény."

Megpróbálta a közepes széket. "Ó jaj," homlokát ráncolta. "Ez a szék túl puha."

Aztán leült a legkisebb székbe. "Ááá," mondta. "Ez a szék pont jó." Egy kicsit megmozdult, hogy kényelmesebb legyen – krach! A kis szék darabokra tört.

Fáradtságot érezve Aranyhaj felment az emeletre. A hálószobában három ágy volt.

Lefeküdt a legnagyobb ágyra. "Ez az ágy túl kemény," mondta, megfordulva.

Megpróbálta a közepes ágyat. "Ez az ágy túl puha," motyogta, lesüllyedve.

Aztán összegömbölyödött a legkisebb ágyban. "Ez az ágy pont jó," ásított. Mielőtt észrevehette volna, mélyen elaludt.

Hamarosan a három medve hazajött a sétájukról, készen a reggelire.

"Valaki evett az én zabkásámból," morogta Papa Medve, belenézve nagy táljába.

"Valaki evett az én zabkásámból," mondta Mama Medve, betekintve közepes táljába.

"Valaki evett az én zabkásámból," nyikkantotta Boci Medve, belebámulva üres táljába, "és mindent megevett!"

Megfordultak a székek felé.

"Valaki ült az én székemben," mondta Papa Medve.

"Valaki ült az én székemben," mondta Mama Medve.

"Valaki ült az én székemben," sírt Boci Medve, "és összetörték!"

Óvatosan felmásztak a lépcsőn.

"Valaki aludt az én ágyamban," mondta Papa Medve.

"Valaki aludt az én ágyamban," mondta Mama Medve.

Boci Medve lábujjhegyen odament az ágyához. "Valaki aludt az én ágyamban," suttogta, "és itt van!"

Aranyhaj kinyitotta a szemét. Három medve nézett rá! Ijedten felugrott az ágyból, lerohant a lépcsőn, és kifutott az ajtón. Elszáguldott az erdei ösvényen, és nem állt meg, amíg haza nem ért.

Attól a naptól kezdve Aranyhaj emlékezett rá, milyen érzés volt meglepettnek és ijedtnek lenni. Tudta, hogy helytelen volt bemenni egy házba engedély nélkül. És soha többé nem ment be a medvék házikójába.

Ami a három medvét illeti, megjavították Boci Medve székét, főztek egy új adag zabkását, és erősen zárva tartották az ajtójukat, amikor sétálni mentek.

És az erdő újra csendes és békés volt.