Réges-régen, egy keleti városban élt egy szegény szabó özvegye a fiával, Aladdinnal. Aladdin eleven, kíváncsi fiú volt, aki legszívesebben az utcán játszott, és álmodozott arról, hogy egyszer jobb élete lesz.

Egy napon idegen érkezett a városba. Elegáns ruhája csillogott, és úgy mosolygott Aladdinra, mintha rég elveszett rokona volna. Azt mondta, hogy ő Aladdin nagybátyja, és szeretné segíteni. Aladdin anyja először örült, de a szíve mélyén nyugtalan lett. Mégis, elfogadták a vendégséget.

Másnap az idegen kivitte Aladdint a városon túlra, a sziklák közé. Titokzatos szavakat mormolt, és a föld megnyílt. A mélyben egy barlang ragyogott, tele különös fényekkel. „Menj le, fiam” – mondta az „nagybácsi” –, „és hozz fel egy régi, poros lámpát. Csak azt kérem.” Ujjára egy egyszerű gyűrűt is húzott Aladdinnak. „Ez majd megvéd, ha baj ér.”

Aladdin leereszkedett a barlangba. Útja mentén csillogó gyümölcsöket látott a fákon: rubinokat, smaragdokat, gyémántokat. Pillantása mégis a polc alján álló kopott, piszkos lámpára tapadt. Felkapta, és kiáltott felfelé, hogy húzza ki őt a „nagybácsi”. Az idegen azonban nem segített, csak a lámpát akarta. Aladdin nem adta oda, mert valami rosszat érzett. Az idegen dühében lezárta a barlang száját, és eltűnt. Rásötétedett a csendre.

Aladdin kétségbeesetten ült a sötétben. Vakarva a kezét, véletlenül megdörzsölte a gyűrűt. Hirtelen kék füst gomolygott elő, és egy hatalmas szellem, a gyűrű szolgája állt előtte. „Mit parancsolsz, uram?” – dörögte, de hangja mégis szelíd volt. „Vigyél haza, kérlek!” – suttogta Aladdin. A következő pillanatban már az anyja előtt állt.

Otthon Aladdin elmesélt mindent. Éheztek, így az anyja megdörzsölte a kopott lámpát, hátha eladhatóvá tisztul. De ahogy a lámpa fénylett, még hatalmasabb szellem tört elő – a lámpa dzsinnje. „Szolgálok a lámpa urának!” – mondta, és bőséges lakomát varázsolt asztalukra. Attól a naptól kezdve Aladdin és anyja nem éhezett többé.

Aladdin okos és jószívű fiúvá cseperedett, és nem pazarolta el a csodát. A dzsinn segítségével becsületesen kereskedni kezdett, s lassan megbecsült ember lett a városban. Egy nap megpillantotta a szultán lányát, a szépséges hercegnőt. Nem messziről leskelődött, csupán a palota felvonulásán látta meg, mégis a szíve azonnal megtelt ragyogással. Tudta: ennél tisztább szívű, kedvesebb teremtést még soha nem látott.

Aladdin megkérte anyját, vigyen ajándékot a szultánnak, és kérje meg a hercegnő kezét. Nem mindennapi ajándékot vitt: negyven szolgát, mindegyik kezében tál drágakővel, s ragyogó kelmékkel. A palota udvara elnémult a látványtól. A szultán csodálkozott, és azt mondta: „Ha ilyen nemes lélek vagy, és így tiszteled a lányomat, megadom az engedélyt.”

Az esküvő napján a lámpa dzsinnje egy csodálatos palotát teremtett Aladdin számára, olyat, amilyet még soha senki nem látott: tornyai az égig értek, ablakai köré drágakövek ragyogtak. Aladdin és a hercegnő megszerették egymást, és boldogan éltek a szultán közelében.

Ám a világban a rossz is jár-kel. A gonosz varázsló – mert bizony nem nagybácsi volt, hanem álnok mágus – hallotta, hogy Aladdin egy régi lámpából jutott mindenhez. Ravasz tervet eszelt ki. Kikiáltóként járta a várost: „Új lámpát a régiért!” A gyerekek nevettek, az asszonyok csodálkoztak. A hercegnő, aki nem tudta, milyen erő rejlik a poros lámpában, előhozatta Aladdin régi csodalámpáját, és odaadta egy új, csillogóért cserébe.

Amint a varázsló megkapta a csodalámpát, dörzsölte is. „Vidd el a palotát a világ végére! És a hercegnőt is!” – parancsolta. A város reggel arra ébredt, hogy Aladdin palotája eltűnt, a hercegnő pedig nyom nélkül odalett. A szultán haragra gyúlt, Aladdin szíve pedig megtört. De nem adta fel.

Elővette a gyűrűt, megdörzsölte, és a gyűrű szelleme újra elé lépett. „Nem mozdíthatom a lámpa urának dolgait” – mondta –, „de elvihetlek oda, ahol a palota van.” Egy szempillantás, és Aladdin egy távoli országban állt, az elrabolt palota árnyékában.

Éjjel beosont, és megkereste a hercegnőt. A lány elmondta, mi történt, és együtt tervet szőttek. A hercegnő vendégül látta a varázslót, és mézes teát kínált neki, amelytől mély álomba zuhant. Aladdin ekkor nem a sunyi utat választotta, hanem bátor szívvel és gyors észjárással szerezte vissza a csodalámpát. A dzsinn előlépett, és Aladdin csak ennyit mondott: „Vidd haza a palotát, és szabadíts meg minket!” Egyetlen suhintás, és a palota, a hercegnő és Aladdin újra a szultán városában álltak. A gonosz varázsló terve összeomlott, és soha többé nem árthatott senkinek.

Már-már minden rendbe jött, amikor a varázsló testvére, aki még ravaszabb volt nála, koldus-szentként öltözve a palotához lopódzott. Azt színlelte, hogy áldást hoz, és hamar a hercegnő bizalmába férkőzött. De a lámpa dzsinnje figyelmeztette Aladdint: „Veszély közelít.” Aladdin óvatosan megfigyelte a jöttmentet, és leleplezte a csalót. A cselszövő tervét meghiúsították, és így többé már senki sem fenyegette a királyi házat.

A szultán látva Aladdin hűségét, bátorságát és okosságát, még inkább megszerette őt. Aladdin pedig megértette: a csodalámpa ereje nagy, de az ész, a szív jósága és a kitartás az, ami igazán boldoggá tesz. Ezután bölcsen használta a csodát, segítette a rászorulókat, és gondot viselt népére.

Így éltek boldogan sokáig. És ha a lámpa pihen is a polcon, a történet fénye máig ragyog: egy fiú, aki hitt magában, és aki a legnagyobb kalandban is helyt állt.