A víz fodrai ezüst csíkokban csillantak a komp mellett, sirályok billegettek a levegőben, és a fedélzeten forró, illatos tea gőze kavargott. Ági két kézzel tartotta a szezámmagos, karikára sütött péksüteményt, a simitet, és olyan erősen harapott bele, hogy a magok apró csillámporként hullottak a kabátjára.

– Hallod, Ági? – kérdezte Dani bácsi, és mutatta a nyüzsgő várost. – Ez a csilingelés a villamos. És az a hosszú híd ott a Galata-híd. Ma kitalálunk három titkot Isztambulról: egy mintát, egy ízt és egy dalt.

Ági szerette a titkokat. Kihúzott a zsebéből egy kemény borítós füzetet, rajzolt bele három üres dobozkát, és nagy, kanyargós betűkkel ráírta: „MINTA”, „ÍZ”, „DAL”. Közben a komp megérkezett, és máris egy keskeny rakparti utcán haladtak, ahol macskák bóbiskoltak fa dobozokban, illatok szaladtak egymás nyomában: frissen sült gesztenye, fahéj, pörkölt kávé.

Egy csíkos macska megállt Ági lábánál. Farkát elegánsan maga köré tekerte, majd megindult, aztán visszanézett, mintha azt kérdezné: „Jöttök?” Ági nevetett.

– Kövessük – mondta Dani bácsi. – Isztambul tele van vezetőkkel, akik nem is emberek.

A macska átvezette őket egy kapualjon, ahol kék és fehér csempékből kirakott virágok kanyarogtak a falon. A csempék levelei, szirmai úgy kanyarogtak, mintha szél fújta volna őket. A kapu egy apró udvarba nyílt, ahol egy hosszú asztal állt. Az asztalon sekély fémvályúban víz hullámzott. Fölé hajolt egy bajszos férfi, Bülent mester, és vékony pálcikával színes festékcseppeket pöttyintett a víz felszínére. A festék nem süllyedt el, hanem szétterült, mint amikor olajat cseppentünk leves tetejére.

– Merhaba! – köszönt mosolyogva. – Ez itt ebru, vízen festés. Megpróbáljátok?

Ági szíve úgy dobbant, mintha belülről tapsolják. Bülent mester mellé lépve látta, hogy a festék színei – kék, zöld, meleg piros – kavargó csíkokká húzhatók egy vékony fésűvel. A mester pálcájával óvatosan hajlított egy ívet, majd még egyet, és hirtelen a hullámos mintákból egy karcsú tulipán formálódott. Végül egy sima papírlapot óvatosan a víz felszínére tett, aztán felemelte – és a minta ott maradt a papíron.

– Ez a mintám! – suttogta Ági. A füzetében a „MINTA” dobozba egy kis tulipánt rajzolt.

Ekkor lépett elő az udvar túloldaláról egy lány, a mester unokája, Leyla. Haja lófarokban lengett, a kezében apró üvegcsét szorongatott.

– Ha a fűszereket is szeretitek, elmondhatom, hol a legszebbek – mondta bátortalan mosollyal. – A Fűszerbazárban.

– Mehetünk? – kérdezte Ági. Dani bácsi bólintott.

A kis csapat kilépett az utcára, ahol a piros villamos csilingelve kanyargott végig a házak között. A járdán gesztenye illata gomolygott, az árus tenyerében pattogtatta a barna szemeket, hogy egyforma, fényes gömbökké hűljenek. Egy férfi vállán nagy kosár, benne szezámmagos simit-karikák tornyosultak. A villamosról integető gyerekekből és nevetésből álló felhő suhant el mellettük.

A Fűszerbazár hatalmas boltíve alatt hűvös volt és még több illat. Aranyszínű sáfrány, mélyvörös paprika, citromsárga kurkuma és lila színű szilva-mazsola hegyekbe púpozva; halmok, amelyek tetején apró fa kanalak meredeztek, mint zászlók. Az egyik standnál egy idős asszony, Zeynep néni törökül köszönt, és úgy mosolygott, mintha mindenkinek lenne ideje megkóstolni az időt.

– Teşekkürler – mondta Leyla, és Ági utána ismételte: – Te-sek-kür-ler.

A szó idegen volt a szájában, de jóízű. Zeynep néni csillogó szemmel helyeselt, és apró kockákban színes, mazsolás cukrászcsodát, lokumot kínált. Ági sarka alatt valami apró csörrent. Lehajolt, és meglátott egy kis selyemzacskót, ami a padló és a pult lába közé csúszott. Kinyitotta: belül vékony, vöröses szálak pihentek – a sáfrány.

– Ezt keresi valaki? – nézett fel.

Zeynep néni keze a szívére vándorolt megkönnyebbülten.

– Ah! – biccentett, majd törökül, aztán lassan angolul is mondta: – Ez kincs. Köszönöm.

– Köszönöm – ismételte Ági magyarul, és Zeynep néni utána: – Kö-szö-nöm. A hangok nevettek.

Teát kaptak vékony falú, tulipán alakú poharakban. A tea sötétbarna volt, mint a régi fából faragott láda. A kiskanál csendülése úgy szólt, mintha apró harang lenne. Amikor kortyoltak, a meleg végigcsorgott Ági belsején, és úgy érezte, most már az „ÍZ” doboz is megtelt valamivel, amit le tudott rajzolni: egy gőzölgő poharat, mellette egy selyemzacskónyi sáfránnyal.

Kint, a bazárból kilépve a fény táncolt a köveken. A Galata-hídon sorban álltak a horgászok, zsinórjaik finom vonalakként feszültek a víz felé. A híd alatt egy sétahajó kürtje mélyen dörmögött, és a sirályok ráfeleltek. Egy utcai zenész megállt az egyik saroknál, és a klarinétja hangja egyszerre volt vidám és kicsit szomorú; olyan dallam, amitől az ember maga is elindulna valamerre.

– Ez lesz a dalunk? – kérdezte Dani bácsi, és fütyörészni kezdte a dallamot. Leyla ritmust tapsolt, Ági pedig megpróbálta utánozni a dallam kanyarjait az ajkával. A klarinétos rájuk mosolygott, és a következő fordulatnál feléjük billentette a hangszerét, mintha átadna valamit.

Egy kis csapat macska gyűlt közben a lábukhoz – ott volt a csíkos is, aki korábban vezette őket. Leyla a zsebéből elővett egy papírzacskót, benne aprócska haldarabok voltak. Földre tette, és a macskák puhán köréjük ültek – nem türelmetlenül, hanem ünnepélyesen, mintha ők is részei lennének a dallamos délutánnak.

– Merhaba – mondta Ági a macskáknak, aztán Leylának is. Leyla felnevetett, és visszamondta: – Szia!

A komp felé sétálva a város újra és újra megmutatta magát: a minaretek karcsú ceruzái, a kupolák sima ívei, az erkélyek kovácsoltvas indái, ahol színes ruhák libbentek. A rakparton férfiak csészékből teát kortyoltak, asszonyok kosarakba pakoltak levendulával illatosított szappant, egy kisfiú pedig papírsárkányt futtatott a szélnek az egyik téren.

– Tanítasz még szavakat? – kérdezte Ági, miközben felmentek a komp rámpáján.

– Merhaba: szia. Teşekkürler: köszönöm – sorolta Leyla. – És ti hogyan mondjátok? – Ági szépen, lassan kimondta: – Köszönöm. A „k” a torkában dobbant, mindketten próbálgatták, és nevetés lett belőle.

A komp fedélzetén a szél megsimogatta a hajukat, a víz apró fehér csipkéket varrt a hajó nyomába. A sirályok a simit törmelékéért versengtek, hangjuk belekeveredett a város zsongásába. Ági elővette a füzetét.

– „MINTA” – írta a tulipán mellé. – „ÍZ” – mellé rajzolta a gőzölgő teát és a sáfrány szálacskáit. – „DAL” – és egy kígyózó hangsort, amelynek végén kis hangjegy bólogatott.

– Kész? – kérdezte Dani bácsi, és vállával játékosan meglökte Ágit.

– Nem egészen – felelte Ági, és ránézett Leylára. – Még kell valami, amit nem tudok lerajzolni.

– Mi az? – kérdezte Leyla.

– Az, hogy amikor idejössz, a város úgy fogad, mintha mindig is ismert volna. Ezt nem lehet dobozba tenni. – Aztán elmosolyodott. – De lehet, hogy mégis: ez a barátság.

Leszálltak a kompról, és a csíkos macska utoljára felbukkant a lépcsőnél, odadörgölőzött Ági bokájához, majd eltűnt egy napfényben fürdő sikátorban. A piros villamos csilingelve jelezte indulását. A házak között meleg szél futott végig, megmozdította a ruhák szélét, odébb csúsztatta a por szemcséit, és magával vitte Ági füzetéből a frissen rajzolt jegyzetek illatát.

– Holnap is kitalálunk három titkot? – kérdezte Ági.

– Holnap is, meg azután is – felelte Dani bácsi. – Egy városnak sosem fogynak el a történetei.

Ági a hátizsákjába csúsztatta a füzetet, és biztos volt benne, hogy a „MINTA”, az „ÍZ” és a „DAL” mellé előbb-utóbb bekerül még sok minden: nevek, amelyek gömbölyűen gördülnek a nyelven; későn elkapott nevetések; és olyan utcák, amelyekhez mindig vissza lehet találni, akár egy csíkos macska farkát követve.