Maja szobájának egyik sarkában egy apró műhely bújt meg: cipős dobozokban rendezett csavarok csilingeltek, egy régi befőttesüvegben színes LED-ek csillogtak, a falra szigetelőszalaggal ragasztott kábelek úgy futottak, mint vékony, kíváncsi indák. A polcon, féloldalra dőlve egy kopott tablet figyelte a világot. Apukája nevezte el Térképdoboznak, mert olyan alkalmazás futott rajta, amely a város okos izéit mutatta: buszokat, levegőmérőket, apró futárrobotokat. Maja épp egy piros pöttyös robot-katicát csavargatott, amikor a tablet hirtelen zümmögni kezdett.

Zümm-zümm-zümm – a szokásosnál türelmetlenebbül.

Maja közelebb húzódott. A Térképdobozon egy kis fehér pötty vörösen villogott a térképen, két sarokra tőlük. A pötty neve fölött kiírva: „Guriga-12 – elakadt”.

– Elakadt? – suttogta Maja, mintha a robot meghallhatná. – Hát azt nem hagyhatjuk!

Ekkor viharzott be Bálint, Maja legjobb barátja, a gördeszkáját fél karral tartva, a másikban meg egy még meleg banánkenyeret. A cipőjén lisztes folt volt, mintha egyetlen ugrással keresztülrepült volna a péküzemen.

– Hallottam a zümmögést az udvarról – lihegte. – Mi történt?

– Egy futárrobot bajban van! – felelte Maja és már kapta is a hátizsákját. – Eszközök: csipesz, ragtapasz, pótgumi, zseblámpa, és... a Beepfordító.

A Beepfordító egy régi telefonból és két csörgő kulcstartóból összerakott szerkezet volt, amit Maja a Nagyival készített. Képes volt a robotok pittyegéseit egyszerű szavakra fordítani. Legalábbis néha.

A Térképdoboz buborékokat pöfögött a képernyő sarkában, közben mutatta az útvonalat. Maja és Bálint kilőttek a lépcsőházból, átvágtak az udvaron, ahol a muskátlik a párkányon sorakoztak, mintha zászlók lennének. A péküzem felől meleg, fahéjas illat csapta meg őket. A föld remegett egy picit, ahogy a villamos elzúgott a saroknál, de ők a sikátor felé kanyarodtak, ahol a térkép jelzése szerint Guriga vesztegelt.

Ott volt. Egy csupasz, fehér, kerek futárrobot, olyan volt, mintha egy nagy krétagolyó gurult volna oldalra és ott felejtette volna a járda repedésében. Egyik kerekébe spárga tekeredett, a tetején pici doboz csücsült, a tetején piktogram: egy cserép virág. A robot elején lévő üveg „szeme” alatt lisztpor ült, mint egy bajusz.

– Szia, Guriga-12! – guggolt le Maja. – Ne mozdulj, segítünk.

A robot válaszul három rövid és egy hosszú pittyentést adott ki, mint egy metronómra gyakorló kis csalogány. Maja előkapta a Beepfordítót, rákoppintott a kijelzőre. A telefonon pici zöld hullámok ugráltak, aztán megjelentek a szavak: „Késés... csomag… virág… menteni.”

– A csomag virág – bólintott Bálint. – És késésben van. Jaj, szegény virág!

– Nyugi, nyugi – mondta Maja, és csipesszel óvatosan kibogozta a spárgát a kerékből. A péküzemajtóból egy nő dugta ki a fejét.

– Megint elakadt valamelyik? – kérdezte mosolyogva. – Itt van néhány szalvéta, letörölhetitek.

Pár óvatos mozdulat, egy kis lisztfelhő, tüsszentésre ingerlő por, és Guriga-12 „szeme” újra fényesen csillogott. A Beepfordító újra megszólalt: „Cél… Iskola… Üvegház… 22 perc.” A kijelzőn megjelent egy apró homokóra ikon is, mintha egy furcsa időzített küldetésbe keveredtek volna.

– A Napbogyó palánta – olvasta Maja a dobozka oldaláról. – Ne rázd. Óvatosan kell menni.

– A térképen a szokásos útvonal a térfestő fesztivál miatt le van zárva – bökte ki Bálint, amikor rápillantott a Térképdobozra. A képernyőn színes csíkok kígyóztak, mindenhol gyerekek és felnőttek rajzoltak a járdára. – Kerülő kell. De a piac felé lépcsők vannak.

Maja a homlokához koccintotta az ujját. – Akkor mi leszünk a mozgó rámpa.

A gördeszkát ráillesztették a járda magasabb szegélyére, és a robot óvatosan átcsúszott rajta, pici elektromos morgással. Egy ideig így haladtak: Bálint elől ment, a térképet nézte és rajzolt krétával nyilakat, Maja hátul vigyázta a virágot és a robot kerekét, és ha kellett, a deszkával hidat készített egy-egy csatornafedél vagy bucka fölé.

A piac sarkánál vízsugarak csapódtak az aszfaltra. Az öntözőtömlő össze-vissza tekergő kígyóként spriccelt. Guriga-12 megremegett, a Beepfordító gyors pittyegéseket írt ki: „Víz… veszély…”

– Pajzs kell – állapította meg Bálint, és a táskájából előhúzott egy színes esernyőt. Maja a pékes tálcát, amit vissza akart vinni, a robot elé tartotta, mint egy lovag a pajzsát. Kacagtak, amikor a víz apró gyöngyöket ugrált a fém felületén, és a robot szárazon maradt; a Napbogyó levelei örömmel remegtek a cseppek látványára.

Amikor kiértek a térre, a Térképdoboz zümmögése hirtelen összevissza zümmögött. A képernyőn a pötty ide-oda ugrált, mintha valaki megcsiklandozta volna. A környező üvegportálok tükörei megkavarták a jeleket, Guriga-12 pedig körözni kezdett egy bronzszobor körül, mint egy kis kutya, amelyik keresi a gazdáját.

– Tükörpattogás – mondta Maja. – A GPS jeleket visszaverik az üvegek. Irányítsuk szemmel.

Bálint krétával vastag, kék csíkot húzott a földre, nyilakkal és pálcikaemberkék tapsoló rajzaival, hogy a robot „lássa” merre kell menni. Maja a Beepfordítóval adta az ütemet: „Léptető üzemmód: lassú.” A robot engedelmesen követte a kék kígyót, és amikor egy pillanatra újra elkezdett karikázni, Maja oldalára ragasztott egy sárga matricát, hogy jobban érzékelje az irányt.

Végre felbukkant az iskola kertjének kapuja, mögötte a zöld üvegház, mint egy óriási, átlátszó uborka. A kapura lánc és lakat, mellette egy sárga kijelző: „Zárva – fesztivál miatt”. A Beepfordító ideges jeleket fordított: „Idő… kevés… alternatív bejárat?”

– Oldalsó szervizajtó! – csapott a levegőbe Maja. – A Térképdoboz szerint ott van. – Ujjával odébbsimította a térképet. – De a kilincshez magasan van a kódpanel.

A szervizajtóhoz érve azonban a kódpanel halottan pislantott. Semmi fény, semmi csipogás.

– Le van merülve – állapította meg Bálint. – Mihez kötjük?

Ekkor csilingelt valami a bicikliútról. Nagyi kék vázú teherbiciklije kanyarodott melléjük, elöl faláda, benne szerszámok, egy csomag gumicukor és egy furcsa, saját készítésű csengő, amely az „Ó, hol vagy, kisvirág?” dallamát játszotta. Nagyit nem lehetett semmivel meglepni.

– Hallottam a zümmöt a hallókészülékem felől – kacsintott. – Ki mondja, hogy nem lehet zümmöt hallgatni? Mi a helyzet?

– Energia kellene a panelnek – magyarázta Maja. – Csak egy kicsi, hogy bekapcsoljon.

– Semmi gond – mondta Nagyi, és elővett két csip-csup vezetéket, amiket ő „varázsdrótnak” hívott. – A bringalámpáról adunk neki egy korty fényt.

Maja és Bálint a panelhez tartották a vezetékeket. A kijelző életre kelt, apró pontok rohangáltak rajta. Guriga-12 a saját „ujjával” – egy pici gumibetétes kar – bepötyögte a kódot. Katt. Az ajtó engedelmesen kinyílt.

Az üvegház belülről meleg, párás öleléssel fogadta őket. A leveleken ezernyi apró vízcsepp ült, mint megannyi áttetsző gyöngy. Ventilátorok doromboltak, a föld illata fűszeresen kanyargott a levegőben. Az órájukon a homokóra pici képe épp akkor fordult át.

– Itt a helyed, Napbogyó – suttogta Maja, és a cserepet óvatosan a kijelölt polcra emelte. A virág levelei mintha nyúltak volna egyet, mintha elégedetten sóhajtottak volna.

A Beepfordító utoljára megszólalt: „Küldetés… teljesítve. Köszi… hősök… barátok.” Guriga-12 tetejéből egy vékony nyílásból apró, öntapadós matrica bújt elő: „Segítő Engedély”. Kettőt adott. Maja és Bálint a pólójukra ragasztották.

– Most már hivatalosak vagyunk – húzta ki magát Bálint. – Városi robotsegítők.

– Vagy inkább robotbarátok – mosolygott Maja. – Mert a barátok néha csipesszel, néha krétával, néha zümmzene kíséretében segítenek.

Hazafelé a tér már csendesebb volt. A színek lassan megszáradtak a járdán, krétahalak úsztak krétahullámokban. A pékségből kiszökött kenyérillat újra ott lebegett körülöttük. A Térképdobozon a piros pötty zöldre váltott, aztán halványult, majd eltűnt – Guriga-12 visszatért a saját útjára.

– Legközelebb esőkabátot szerelünk a robotokra – jelentette ki komolyan Bálint, miközben a deszkáját a vállára vette. – És talán napernyőt is, ha Napbogyó-rokonok jönnek.

– És egy mini hordozható rámpakészletet – tette hozzá Maja, és elhatározta, hogy a zsebében mindig lesz egy csipetnyi szalag és egy csipetnyi kréta.

A műhelyben a LED-ek vidáman hunyorogtak, amikor visszaértek. Maja lekapcsolta a Térképdobozt, de csak egy kicsit: beállította zümmre, nem csendre. Mert a város tele van apró titkokkal – és néha egy zümmögő térkép tudja a legjobban, hol lapulnak.