Szalmaszál nevű faluban a reggel olyan friss volt, mintha valaki mentás vízzel mosta volna le az eget. Lili és Misi a kis patak partján építettek valamit, amit tutajnak neveztek, de az inkább két összekötött deszka volt és egy bátor elhatározás. A víz csilingelt a kövek között, a sás szélben susogott, és a nádirigó futamokat próbálgatott, mintha épp a világ legfontosabb koncertjére készülne.

Misi, aki szerette a csörgő, zörgő dolgokat, felborította a fémdobozukat. A doboz csörrent, nekicsusszant egy lapos kőnek, és belőle valami apró zöld pattanva kibukkant. Gurult-gurult, míg Lili cipőjénél megállt.

– Mi ez? – hajolt le Lili. A fűben egy kicsi csengő feküdt. A teste zölden csillogott, mintha a tavasz maga fújta volna rá a színét, és apró levelek voltak belekarcolva. A csengő alatt egy összehajtogatott papírlap lapult.

Lili kihajtogatta. Egy kézzel rajzolt térkép volt, tele szellős betűkkel és mókás jelekkel: egy búbosbanka, egy malom, három hullámocska a patak jeléhez, és a végén spirálban fent egy domb, mellé kanyarítva: „Hangok Útja – a Szél-dombhoz”. A csengő belső peremén egy karcolt mondat állt: „Aki hall, azt vezetem.”

Misi szeme elkerekedett. – Ez biztosan kincses térkép! – suttogta olyan hangon, amitől még a sás is meghajolt.

– Vagy a csengő a kincs – morfondírozott Lili. – Ha a Hangok Útja vezet, lehet, hogy énekelni fog a domb.

Nem sokat tanakodtak. Lili a csengőt a hátizsák belső zsebébe dugta, a térképet pedig gondosan összehajtotta. Megnézték az első jelet: a Zsindelyfa-híd. Az ösvény, amely a rét felé kanyargott, puhán ruganyos volt, mintha titokban a föld is velük akarna menni.

A hídnál Boróka néni állt, fekete áfonyát szedett egy kopott fonott kosárba. Fehér haja olyan volt, mint a pitypang, amit ha elfújnak, világ lesz belőle.

– Hová-hová, tán a Szél-dombra? – kérdezte hunyorogva.

Lili meglepetten mutatta a térképet. Boróka néni bólintott. – A Hangok Útja furcsa csapásokon vezet. Vigyázzatok a szarkára, szeret minden csillogót. – Azzal átnyújtott nekik egy szalagot. – Kösd Misi nadrágszárát, mert a kökényes szereti az ilyen lobogókat.

Megköszönték, átballagtak a híd recsegő deszkáin. A rét tele volt ugrándozó szöcskékkel, a szél ringatta a pitypangfejeket, és a felhők gyors csapatokban úsztak a dombok felé. Misi, aki mindent be akart gyűjteni, aminek neve van, már háromféle kavicsot zsebre vágott, amikor a nadrágjára ragadt bogáncsok miatt szinte nem tudott lépni. Lili a szalaggal összefogta a szárát, és úgy csak a szöcskék maradtak ragadósak.

A pataknál három lapos kövön kellett átlépni. A víz csiklandozta a bokájukat, és az egyik kövön mohazöld folt terült el, olyan csalfa, mint egy sütemény tetején a cukormáz. Misi rálépett, és huss, majdnem belecsusszant. Lili egy hosszú, villás ággal kapta el a karját.

– Kösz! – fújta ki a levegőt Misi. – Majdnem lett belőlem vízicsibe.

– Ne a fényesre lépj, hanem a szürkére – brekegte valaki. Egy vaskos, komoly tekintetű béka ült a parti kövön. – A moha csúszik, a szürke tart.

Lili bólintott. – Köszönjük! – A béka fejet biccentett, mintha ez természetes lenne, hogy patakon átkelőknek tanácsot ad.

A túlparton már látszott a malom. Kereke lustán fordult, lisztillat szitált a levegőbe, és egy lisztpamacsos bajszú molnár, Dömötör bácsi dugta ki a fejét az ajtón.

– Nicsak, kik ezek? – mosolygott. Amikor meglátta a csengőt, felhúzta a szemöldökét. – Ó, a zöld csengő. Tavaly a vihar lesodorta a Szél-dombról. Azóta a domb csak sóhajt. A Hangmadár, a búbosbanka, aki minden évben felébredt a csengő hangjára, nem talál vissza.

Lili szíve megdobbant. – Akkor visszavisszük.

– Bátor fülek vagytok – kuncogott Dömötör. – A kukoricás mögött van egy keskeny ösvény. – Fogott egy pálcát, a végére piros rongydarabot kötött, és a térképre pöttyintett egy lisztet. – Ezt tűzzétek a földbe, amerre jártok, hogy tudjátok, merre jöttök vissza. A csengő helye a három fa közül a középsőn lesz, ha meghalljátok a domb lélegzetét.

Elindultak a kukoricásba. A levelek susogtak, mintha titkokat súgnának egymásnak. A pálcát Lili időnként leszúrta, Misi pedig úgy lépdelt, mint egy felfedező kapitány. Amikor kiértek, egy fényes, fekete-fehér villanás suhant előttük. Csillan, a szarka, lehuppant egy ágra.

– Csillogót hoztatok? – ferde fejecskével nézte a csengő zöld testét. – Csere? Értek a jó cserékhez! Van üveggolyóm, csavarom, egy régi gomb, meg egy fém síp, ami úgy szól, mint a kesztyűs tél.

– A csengő nem lehet csere – lépett elő Lili. – A Szél-dombra kell vinnünk.

– Hm – billentett fejet Csillan. – Akkor útmutatót cserelek. Veszélyes a kökényes, karcol és utálja a hurkás nadrágot. – Keresgélt a fészkében, majd leejtett egy fényes ezüstgombot. – Ezt mutassátok fel a Kökény Királynak, és megkímél titeket. És mutatok egy rövidebb ösvényt is. Cserébe… ha felakasztottátok, hadd halljam a csengőt közelről.

– Benne vagyunk – bólintott Misi, aki nem bírta titkolni, milyen izgalmasnak találja a dolgot. Csillan elvezette őket egy bozótos széléhez, csőrét csattogtatva füttyentett. Egy tömzsi, kerek hátú sün gurult elő.

– Bogyó vagyok – szuszogta. – A gomb jó jel. – A kis sün lassan végiggurult a kökényes előtt, lehajlította a tüskés ágakat, hogy átcsusszanhassanak. Így is jutott egy-két karcolás, de inkább csak emléknek.

A kökényes után a Szél-domb emelkedett. Nem volt magas, mégis úgy látszott, mintha a világ tetejére hívna. A fű hosszú volt és ringott, mintha zöld pulóverben táncolna. Ahogy közeledtek, a levegő mélyet lélegzett. Lili megtorpant.

– Hallod? – suttogta.

Misi bólintott. A domb tényleg mintha szuszogott volna, hosszú, nyugodt sóhajokkal. A három fa közül a középsőn, egy sima ágon kis kampóféle állt ki, mintha várná a csengőt. A csengő peremébe karcolt betűk ezen a fényben kirajzolódtak: „Fütty, taps, szó – nyílik a csengő.”

– Ez talán varázs – tippelte Misi. – Füttyel, tapssal és egy szóval lehet rögzíteni.

– Próbáljuk – mosolygott Lili. – Tudsz fütyülni?

Misi füléhez kapott. – Csak levelekkel.

Lili egy széles fűzlevelet keresett, ügyesen a hüvelykujja közé fogta, és megszólaltatta. A hangja tisztán szállt, mint egy sovány madár. Misi tapsolt kettőt, Lili pedig kimondta: – Hangmadár.

A csengő finoman megrezdült a kezükben, mintha azt mondta volna: „Jó.” Lili a kampóra akasztotta. Ekkor a szél hirtelen átfutott a dombon, mintha valaki kézzel simította volna végig a füvet, és a csengő megszólalt. Nem volt nagy hangja, mégis mindenütt ott volt. Zölden csilingelt, és a hang beleszaladt a fákba, a kövekbe, visszafordult a rétről, és megcirógatta a gyermekek hátát. A domb, igen, mintha megkönnyebbülten fölsóhajtott volna.

A következő széllökés olyan erős volt, hogy Misi kalapja nekivágódott a csipkebokornak, és Misi majdnem utána. Lili elkapta a csuklóját, és gyorsan a piros szalagot a fa törzséhez kötötte. Így állták a szelet, amíg a csengő énekelt, visszhangot ébresztve a völgyekben.

– Hallottátok? – csilingelte valahonnan föntről Csillan, aki már a fejük fölötti ágon billegett. – Ez gyönyörű!

– Gyere, közelebb – invitálta Misi. A szarka kinyújtotta a nyakát, úgy hallgatta a hangot, mintha epret nyalt volna egy kanálról.

A csengő dalát viselte a szél, és nem telt bele sok idő, és a rét felől érkeztek. A béka a víz szélén ült és bólogatott. Bogyó, a sün, az ösvény mellől húzta a bajszát. Dömötör bácsi lisztporos kötényben megállt a domb alján, kalapját a mellkasához szorította. Valahonnan, a magas ég felől egy búbosbanka röppent: feje bóbitája felpattant, mintha csak most jutott volna eszébe a köszönés. Körözött egyet a csengő körül, és leszállt a középső ágra. Egyszerűen csak ott volt, pontosan úgy, mintha mindig is oda tartozott volna.

– Megtalálta az útját – suttogta Lili.

– Vagy a csengő találta meg őt – vigyorgott Misi.

Amikor a szél elcsitult, a domb még tartotta magában a csengés visszhangját, mint amikor az ember a szíve alatt őriz egy jó nevetést. Csillan leugrott, és odapiszegett Misinek egy apró fém sípot.

– Ezt megérdemled – mondta. – Nem cserébe, ajándék. Ha ezzel fütyülsz, emlékezni fogsz a dombra.

Lili elővette a pálcát a piros ronggyal, és a fűbe szúrta. – Hogy később is tudjuk, merre jártunk.

A visszaúton a kukoricás már barátságosabban susogott, mintha megismerte volna őket. A pataknál a béka katonásan tisztelgett. Boróka néni még ott ült a hídnál, és az áfonyája sosem fogyott el, mert mindig jutott belőle még egy marék.

– Én már hallottam – bólintott. – A falu is hallotta. Jobb lesz a kenyér ma, ha a szél énekelte meg.

Lili és Misi késő délutánra értek haza. Apa a kertben kötözte a paradicsomot. – Hallottátok azt a különös csengést? – kérdezte. – Mintha a domb kuncogott volna.

– Talán csak beszélt egy kicsit – vont vállat Lili, és a zsebéből előhúzta az ezüstgombot. Az asztalon egy üres füzet feküdt. Lili az első oldalára rajzolt egy kanyargó vonalat, három kis hullámot, egy malmot, egy kökénybokrot, három fát és egy csengőt. A lap sarkába odakanyarította: „Hangok Útja – a mi térképünk”.

Misi pedig megfújta a kicsi sípot. Nem volt hangos, csak olyan, mint amikor a fű megbillenti a dombot. És mindketten tudták, ha másnap arra járnak, a zöld csengő újra énekel, a szél pedig megint belenevet a Szél-domb szívébe.