Panna azon a vidám reggelen a kertben játszott. A nap melegen simogatta a fűszálakat, a katicák pöttyöztek, és a szél sóhajtott egyet a tulipánok közt. Ekkor furcsa hangot hallott.

Zeng-zeng. Zeng-zeng.

Lehajolt a málnabokor mellé, és talált egy apró, aranyszínű kulcsot. A kulcs nem volt csendes. Halkan dalolt, mint egy kedves méhecske.

– Te énekelsz? – kérdezte Panna.

A kulcs picit megpördült a tenyerében, és melegen csillogott. A hegye egyenesen a kert hátsó sarkába mutatott, ahol a repedezett kőpad alatt egy apró, festett ajtó lapult. Az ajtón tulipánok táncoltak, és közepén egy hangjegy alakú kulcslyuk virított.

– Nézd csak! – suttogta Panna. – Pont olyan vagy, mint a lyuk.

A kulcs megint zeng-zengelt, és Panna beillesztette. Csilingelő kattanás hallatszott, az ajtó kinyílt, és mögötte csupa szín és kacaj forgott. Panna belépett.

A Csiribiri térre érkezett.

A tér tele volt csodával. Színes zászlók libegtek, papírsárkányok repkedtek madzag nélkül, és egy seprű – neve Surrogó – magától söpört.

– Hé, kisgyerek! – suhogott Surrogó. – Szép lépések! A csizmád nem hagy sarat, ez tetszik nekem.

– Én Panna vagyok – mondta Panna mosolyogva. – És ez a kulcs énekel.

– Nahát, a Zengőkulcs! – toppantott elő egy vidám boszorkány. Foltos, szivárványos köpenye lobogott, kalapján napsárga toll billegett. – Bíborka vagyok. Nagyon ismerem ezt a kulcsot.

– Hova való? – kérdezte Panna.

– A Dalos Dobozhoz – felelte Bíborka. – Amíg a doboz zárva van, a tér nem dalol igazán. A szökőkút csak csobog, de nem csilingel. Keressük meg együtt a zárat!

– Keressük! – bólintott Panna, és megszorította a kulcsot.

Bíborka a füléhez emelte a pálcáját. – Tanulj velem egy kis varázsigét. Így halljuk majd, hogy hol zenél a zár. Mondd utánam: Tap-tipp, fül, figyelj, hol a zár énekelj!

Panna óvatosan mondta: – Tap-tipp, fül, figyelj, hol a zár énekelj!

A tér sarkaiban különös ládák vártak. Volt Kacagó Láda, amely kuncogni kezdett, ha ránéztek; volt Ugráló Doboz, amely pattogott, mint a labda; és volt egy Horkoló Fiók, amely pihegett is, mintha aludna.

Panna a kulccsal minden zárnál megállt. A kulcs néha zeng-zengelt, néha csöndben maradt. A Kacagó Láda nevetett, de a kulcs csak vállat vonogatott, mintha tudott volna. Az Ugráló Doboz messzire pattant.

– Nem ők – mondta Bíborka. – Hallgass tovább.

Panna leguggolt a padok alá is. Ott, ahol a hangok egészen kicsik voltak, meghallotta: düm-düm, düm-düm. Nem nevetés, nem horkolás. Inkább szívverés, de dalból.

– Itt! – súgta Panna.

A pad alatt egy régi, festett hordó lapult. Madarak és virágok voltak ráfestve, és oldalán egy pici, falevél alakú zár csillogott. A Zengőkulcs örömében olyan fényesen zengett, hogy Surrogó a nyele hegyéig elpirult.

– Próbáld meg – bátorította Bíborka.

Panna belenyomta a kulcsot. A zár megmozdult, de nem engedett.

– Jaj, kicsi zár, ne makacskodj – kérlelte Panna.

– Mondjuk együtt – biccentett Bíborka, és pálcája hegyén apró szikrák táncoltak. – Nyitni, nyitni, pici zár, láncod pattanj, táncra vár!

– Nyitni, nyitni, pici zár, láncod pattanj, táncra vár! – mondta Panna is.

Klikk!

A hordó teteje felpattant. Odabent egy hosszú, színes szalag tekergett, mint egy kígyó. Dalcsík volt. Minden mozdulatán pici hangjegyek libbentek, mint lepkék.

– Óvatosan – szólt Bíborka. – Simítsuk ki.

Surrogó szelíden fésülte a szalagot a szálaival. Panna kisimogatta a csomókat. Bíborka suttogott: – Simu-simi, csavarodj ki, muzsika, szállj ki!

A Dalcsík egyet rebbent, és a térre zúdult a muzsika. A szökőkút csilingelve énekelni kezdett, a papírsárkányok táncra keltek, a zászlók dallamra lengtek. A kulcs úgy zengett, hogy még a kő is mosolygott.

– Sikerült! – tapsolt Panna.

– Hős kisnyitó vagy – kuncogott Bíborka. – A Zengőkulcs most már tudja, hol a helye. Itt marad a Dalos Doboznál. De neked is jár egy csöpp varázs.

Elővett egy apró, zöld szalagos csengettyűt. – Ha ez megcsendül, bármelyik falon megjelenik egy pici, festett ajtó. És aki bátor és kedves, az beléphet.

– Köszönöm – örült Panna.

Bíborka intett, a festett ajtó újra kinyílt. Panna visszalépett a kertbe. A nap ugyanolyan melegen simogatta a fűszálakat, de a szél már dalocskákat vitt magával.

Panna a csengettyűt a fenyőágra akasztotta. A kis harang halkan szólt.

Zeng-zeng. Zeng-zeng.

– Holnap is játszunk – suttogta Panna.

És mintha a kulcs felelt volna valahonnan, csengő nevetés futott át a leveleken.