Egy kis városka szélén éldegélt egy ügyes, fürge kezű szabólegény. Egész nap az ablaknál ült, varrt és fütyörészett. Egyik délben lekváros kenyeret kent magának, s alig harapott bele, máris odaszállt hét nagy, pimasz légy. „Na, ezt nem!” – mondta a szabólegény, s egy csapásra lecsapta mind a hetet. Úgy megörült a bátor suhintásnak, hogy azonnal övet varrt magának, s nagy betűkkel ráhímezte: „Hét egy csapásra!”

„Ha már ilyen ügyes vagyok, ideje megnézni a nagyvilágot!” – mondta. Zsebébe tett egy darab sajtot, tarisznyájába varrótűt, cérnát, s elindult. Útközben egy bokorban vergődő kis madárkát is meglátott. Gyöngéden kiszabadította, s a madárka hálából engedte, hogy a zsebébe bújjon. „Hátha jól jön még” – gondolta.

Hamarosan a hegyek közt találkozott egy böhöm nagy óriással. Az óriás észrevette az öv feliratát, s felhorkant:

„Hét egy csapásra? Te? Kicsi legény? Mutasd hát, milyen erős vagy!”

„– Szívesen – mosolygott a szabólegény. – De kezdje kend!”

Az óriás felkapott egy követ, és olyan erővel szorította, hogy pár csepp víz csurrant ki belőle.

„– Tudsz te ilyet? – dörögte."

A szabólegény előhúzta a sajtot, tenyerében összenyomta, és csak úgy csurgott belőle a savó.

„– Látod? Én nemcsak vizet, tejet is sajtolok! – kacsintott."

Az óriás mordult, majd feldobott egy követ olyan magasra, hogy alig látták, hol hullik le.

„– Tudd ezt felülmúlni, ha mersz!”

A szabólegény elővette a zsebében lapuló madárkát, s úgy tett, mintha követ hajítana. A madár felfelé röppent, s eltűnt a felhők közt.

„– Az én kövem sosem esik vissza – mondta ártatlan arccal. Az óriás szája tátva maradt."

„– Gyerünk, vágjunk ki egy fát, nézzük, hordasz-e terhet! – mordult végül, s vállára kapott egy hosszú, súlyos fatörzset."

„– Én a gallyakat viszem! – ajánlkozott a szabó, s sebesen felugrott a fa tetejére. Mikor az óriás lihegni kezdett, a szabólegény vígan ült a gallyak közt, és fütyörészett."

Estére az óriás a barlangjába vitte a szabólegényt. „Majd itt elintézem” – gondolta az óriás, és vasdorongját emelgette. A szabólegény azonban éber volt: az ágyba a párnákat tette, ő maga pedig a sarokba húzódott. Éjfélkor az óriás lesújtott a fekhelyre, hogy kilapítsa vendégét. Reggel azonban a szabólegény frissen köszönt:

„– De jót aludtam! – Az óriás szeme kerekre nyílt. „Ez a legény erősebb és ügyesebb nálam” – gondolta, s a továbbiakban inkább békén hagyta."

A szabólegény végül egy nagy városba ért. Az öve feliratát mindenki olvasta: „Hét egy csapásra!” Az emberek suttogtak: „Ez bizonyára hét vitézt győzött le egyszerre!” Hamar a király fülébe is eljutott a hír. A király azonban tartott tőle, ezért ravasz tervet eszelt ki.

„– Ha legyőzöd az erdeinkben garázdálkodó két óriást – mondta a szabónak –, tied lesz a lányom keze és a fél királyság. Ha nem, hát… jobb, ha meg sem próbálod.”

„– Megpróbálom – felelte a szabólegény, és útnak indult."

Az erdő mélyén tényleg ott hortyogott a két óriás egy tölgy alatt. A szabólegény felmászott egy ágra, s zsebnyi kövecskéket gyűjtött. Előbb az egyik óriás homlokára hajított egyet. Az felriadt, és a társát vádolta. A másik visszamordult. A szabó újra dobott – most a másik óriásra. Nemsokára a két hatalmas nekiesett egymásnak, úgy suhintották a buzogányt, hogy rengett az erdő. Végül mind a ketten holtan rogytak a földre. A szabólegény leporolta a kezét, füttyentett egyet, és visszatért a királyhoz.

„– A két óriás többé nem zavar senkit – mondta egyszerűen."

A király ámult, de nem akarta odaadni a lányát. Újabb próbát eszelt ki:

„– Fogj el nekem egy egyszarvút az erdőből!”

„– Úgy lesz – bólintott a szabólegény."

Hamarosan felbukkant az ezüstös sörényű egyszarvú. Szeme villant, és nekirontott. A szabólegény az utolsó pillanatban félreugrott egy vastag fa mögé. Az egyszarvú olyan erővel rohant, hogy szarva a törzsbe fúródott. A szabó gyorsan kötelet csavart a nyakára, kiszabadította a szarvát, s szépen, csöndesen elvezette a királyi udvarba.

A király még mindig húzódozott.

„– Egy vadkant is fogj el! – parancsolta, mert tudta, az még a vadászainak is kifogna rajtuk."

A szabólegény kiment egy öreg, elhagyott kápolnához. A vadkan dübörögve tört elő. A szabólegény bevágódott a kápolna ajtaján, és az ablakon át kiugrott. A vadkan dühödten utánaszaladt a nyitott ajtón, a szabólegény pedig kívülről becsapta a nehéz kaput. A vadkan bent rekedt, ő pedig csak intett a vadászoknak:

„– Ott várja a királyt."

Nem maradt több kifogás. A király kénytelen volt megtartani a szavát: a szabólegény feleségül vette a királylányt, és nagy lakodalmat csaptak. A palotában azonban akadt, aki irigykedett: a vitézek dünnyögtek, hogy „csak” egy szabólegény lett az uruk veje. A királylány is egyszer fülét a hálókamrában a férje fölé hajtotta, hátha kitudódik valami. A szabó álmában ezt mormolta: „Fiatal szabólegény vagyok, de ne félj, ügyes vagyok én: hét egy csapásra!”

A királylány ezt elmesélte az apjának, aki úgy döntött, éjjel, amikor alszik, katonáival elviteti a szabólegényt. Ám a szabólegény éber volt, s meghallotta a suttogást. Mikor a katonák osonva beléptek, hirtelen felült, és nagy, bátor hangon szólt a sötétbe:

„– Én öltem meg két óriást, megfogtam egy egyszarvút és egy vadkant. Ki mer hozzám nyúlni? Hét egy csapásra!”

A katonák úgy megijedtek, hogy futva menekültek. Hírük ment, hogy a király vejével nem jó packázni. Ettől kezdve békében hagyták, s a szabólegény – immár királyi hitvesként és tanácsadóként – okosan, furfanggal és derűvel élt. Övén továbbra is ott fénylett a felirat: „Hét egy csapásra!”, hogy mindenki emlékezzen rá: nem mindig az az erős, aki nagy, hanem az, aki eszénél van és bátor a szíve.